Kedd van, reggel fél kilenc. Ott állunk a rendőrkapitányság bejáratánál sértetti kihallgatásra várva. Feljelentések sora, gyámhivatali jelzések, megelőző távoltartási kérelmek – mind többszörösen benyújtva. Kapcsolati erőszak, kiskorú veszélyeztetése, zaklatás. Közel öt hónapig mégsem történt semmi. Mintha a segélykiáltás egy hangszigetelt burokban veszett volna el; mintha ebben a néma csöndben egyedül én hallanám, hogy ez a nő életveszélyben van. A hatóságok szemében a rettegésünk csupán túlreagálás, minden egyes kétségbeesett beadványunk pedig felesleges fontoskodás.
A megelőző távoltartás iránti kérelmünket az elsőfokú bíróság elutasította, mint alaptalant. A döntés szerint alaptalan a fenyegető üzenetektől való bénító félelem, alaptalan a fizikai bántalmazás emléke, alaptalan minden megsemmisítő, megalázó mondat, és alaptalan a gyermekek előtt elszenvedett verbális és nonverbális terror.
Pedig a megelőző távoltartás a magyar jogban pontosan azt a célt szolgálná, amit a neve is hirdet: megelőzni. Megakadályozni azokat a végzetes kimenetelű tragédiákat, amelyekkel ma már naponta tele van a sajtó. Ez az intézmény az azonnali védelmet hivatott biztosítani olyan helyzetekben, amikor valaki közvetlen veszélyt jelent a hozzátartozója testi, lelki vagy érzelmi biztonságára. Ideiglenes, de hús-bavágó védelmi gyűrű, amely korlátozza a bántalmazó mozgását: elrendeli az ingatlan elhagyását, megtiltja a megközelítést és a kapcsolatfelvétel minden közvetlen vagy közvetett formáját.
Ez nem büntetés, nem megtorlás, hanem a puszta túlélés záloga. Az elrendelése mégis olyan nehezen, olyan fásultan megy, mintha a bíróság képtelen lenne átérezni, hogy egyetlen ilyen végzés – legyen bár csak 30 vagy 60 napra szóló – hónapok óta tartó álmatlan éjszakákat tölthetne meg végre nyugodt álomgal. Mintha a paragrafusok mögül nem látnák az ezt megelőző, kétségbeesett önvád és rettegés hosszú hónapjait. Nálunk januártól áprilisig tartott a bénultság, és végül egy másodfokú bírósági döntés kellett ahhoz, hogy az ügyfelem el merje hinni: bántalmazó kapcsolatban él, és a gyermekeivel együtt valós veszélynek van kitéve.
A másodfokon megítélt hatvan nap csupán pillanatnyi fellélegzést hozott, mert azonnal követte a magatartási szabályok semmibe vétele és a kötelezettségek megszegése. A távoltartás ugyanis csak akkor ér valamit, ha a bántalmazó tart a következményektől. Bár a szabályszegés elzárással büntethető, a gépezet beindításához újra a rendőrséghez kell fordulni. Ez egy újabb adminisztratív kör, egy újabb fal, ahol a bántalmazott embert ritkán kezelik prioritásként. Hetek és hónapok telnek el a bejelentés elbírálásáig, tágas időt és teret engedve az újabb bűncselekményeknek.
A legtragikusabb ebben a lassúságban az, hogy a bántalmazó a hatósági tehetetlenséget felhatalmazásként éli meg. Úgy hiszi, ha nem lépnek közbe azonnal, a tettei legalizálva vannak. Időt nyer a további zaklatásra, mert nincs azonnali szankció, nincs gát. Ebben az ügyben is ez történt: a távoltartás nem jelentett valódi akadályt, különösen azután, hogy az elsőfokú bíróság elutasítása azt üzente az elkövetőnek: a viselkedésében nincs semmi kivetnivaló, ez csupán egy szokványos házastársi konfliktus.
Holott a kapcsolati erőszak könnyen elhatárolható a hétköznapi vitáktól. Sajátossága, hogy nem egyetlen, elszigetelt konfliktust, hanem a rendszerszerűen, tartósan tanúsított bántalmazó magatartást értékeli. A Büntető Törvénykönyv alapján kapcsolati erőszak valósul meg, ha az elkövető a vele együtt élő vagy korábbi élettársát rendszeresen bántalmazza, megfélemlíti, emberi méltóságában súlyosan megsérti, gazdaságilag kiszolgáltatja vagy szabadságában korlátozza. Ha pedig mindez a gyermekek szeme láttára, füle hallatára történik, az már kimeríti a kiskorú veszélyeztetésének büntetőjogi tényállását is.
Ott állunk a rendőrkapitányság folyosóján. Ügyfelem keze remeg a félelemtől. Öt hónap némaság után most végre szót kap, most meghallgatják. Nem tudom, hogyan mondjam meg neki, hogy bár felveszik a jegyzőkönyvet, ez a nap nem hoz azonnali megváltást. Hogyan magyarázzam meg, hogy ebben a pillanatban ő csupán egy ügyszám az ezrek között, és a hosszú, rögös út még csak most kezdődik? Nem tudom, hogyan készítsem fel arra, hogy a rideg falak között nem feltétlenül megértés várja, és csak a szerencsén múlik, hogy megússza-e a számonkérő tekinteteket, a kioktatást – hogy „miért várt eddig?” –, vagy a megalázó áldozathibáztatást. Csak remélni tudom, hogy a jelenlétem védőpajzsot jelent számára.
Kedd, 8:40. Rendőrkapitányság, 202-es iroda. Két előadó, két bántalmazott nő egymásnak háttal, két különálló, mégis kísértetiesen hasonló sors. Mindketten áldozatok. A billentyűzet monoton, hangos kattogása sem tudja elnyomni az elcsukló hangon elmesélt történetüket. Három óra telik el így; a jegyzőkönyvek még nincsenek lezárva, az előadók érzelemmentes arccal gépelnek tovább.
Talán egyszer az összes itt elhangzott, leírt mondat bizonyítékká válik. Talán egyszer időben érkezik a segítség, és megakadályozzák a visszafordíthatatlant. Talán egyszer komolyan veszik őt, őket, és minden láthatatlan áldozatot. Mert a családon belüli erőszak a zárt ajtók mögött zajlik ugyan, de sohasem magánügy – a felszámolása és a megelőzése elmaradhatatlan állami feladat.
From breaking news to thought-provoking opinion pieces, our newsletter keeps you informed.
