A magyar közoktatás hosszú időn keresztül abból az elképzelésből építkezett, hogy a gyerekek nagy része hasonló figyelmi működéssel, hasonló alkalmazkodási képességekkel és hasonló fejlődési ritmus mentén képes végighaladni ugyanazon az oktatási struktúrán. Az elmúlt évek tapasztalatai fokozatosan szétfeszítették ezt a keretet. A tantermekben ma egymás mellett ülnek olyan gyerekek, akik teljesen eltérő érzékelési, kommunikációs és idegrendszeri működéssel próbálnak kapcsolódni ugyanahhoz a rendszerhez, miközben maga a rendszer nagyrészt változatlan maradt.
A vankozod.hu portál által szervezett esemény egyik legfontosabb felismerése pontosan ebből a feszültségből bontakozott ki. Az előadások és pódiumbeszélgetések során világossá vált, hogy a neurodiverzitás kérdése már régen túlnőtt a gyógypedagógia hagyományos keretein. Az autizmus, az ADHD, a tanulási és figyelmi sajátosságok, az érzékszervi túlterheltség vagy a viselkedésszabályozási állapotok ma már a közoktatás teljes működését formálják át. A rendszer működése közben továbbra is alapvetően egységes elvárásokra épül, így egyre több pedagógus, család és szakember érzi úgy, hogy a jelenlegi struktúrák egyre nehezebben képesek kapcsolódni a valósághoz.
A rendezvény nyitánya rögtön személyes tapasztalaton keresztül mutatta meg a rendszer működési hiányait. Megyeri Gabriella, a vankozod.hu magazin alapítója, az esemény szervezője érintett szülőként beszélt arról, milyen kiszolgáltatott és sokszor méltatlan helyzetekbe kerülnek azok a családok, akik hosszú éveken át keresik a választ gyermekük működésére. A diagnózisig vezető út hosszú, a várólistákra került családok másfél, két évet várnak. A szülőknek újra és újra bizonyítaniuk kell, hogy a gyermek nehézségei valósak, miközben fokozatosan maguk is elveszíthetik a bizalmukat az intézményrendszerek működésében számos esetben társadalmi, szociális perifériára sodródva.
Különösen erős kontextust adott az eseménynek az a levél, amelyet egy vidéken dolgozó szakember küldött el számára. A levélből egyszerre rajzolódott ki, hogy az integráció jelenleg sok esetben csak papíron működik. Jelenleg az oktatási rendszer sok esetben nincs felkészülve az ADHD-val, autizmussal, PDA-val, kötődési sérüléssel (örökbefogadott gyerekek) vagy más eltérő idegrendszeri működéssel élő gyermekek fogadására. Ezek a gyerekek nem „rosszak” vagy „nevelhetetlenek”, hanem másképp működnek és reagálnak bizonyos helyzetekre. Ennek megértése nélkül könnyen irreális elvárások és félrediagnosztizálás történik.
A levél írója érintett szülő és egyben családokat segítő mentor, meglátása szerint szükséges a gyermekpszichiátriai ellátást megerősíteni csökkentve a várólistákat, mérsékelve a területi egyenlőtlenségeket, biztosítva az ellátás és diagnosztika elérhetőségét. Szükséges a „papíros gyerek”, „kódos gyerek” típusú stigmatizáló szemlélet meghaladása is, és helyette szükségletalapú megközelítés alkalmazása.
Meglátása szerint a jogorvoslati rendszer jelenlegi működése nem tekinthető megfelelően függetlennek. Ha egy szülő vitatja a szakértői véleményt, gyakran ugyanazon rendszer szereplői vizsgálják felül saját korábbi döntéseiket, ami rendszerszintű lojalitási problémákat vet fel. Szükség lenne valóban független szakértői kontrollra, még a bírósági gyakorlatban is, és a támogató szolgálatok működését is érdemes lenne felülvizsgálni. Jelenleg sok esetben kizárólag egészségügyi BNO-kód alapján biztosított a gyermekek szállítása, miközben számos család szociális, logisztikai vagy infrastrukturális okokból szintén támogatásra szorulna.
Erre a problémára reflektált Kővári Edit előadása is. Az Abigél Közhasznú Egyesület alapítójaként és az Autisták Országos Szövetsége korábbi elnökeként elsősorban az autizmusban érintett gyermekekről beszélt. Érintett édesanyaként és a területen dolgozó szakemberként tapasztalata szerint a családok hosszú időn keresztül folyamatos bizonytalanságban próbálnak működni.Előadásában különösen erősen jelent meg az a gondolat, hogy az érintett szülők sokszor olyan feladatokat kénytelenek magukra vállalni, amelyeknek rendszerszinten kellene működniük. A családok saját erőből próbálnak fejlesztéseket szervezni, közösségeket létrehozni, információt gyűjteni, intézmények között eligazodni és olyan szolgáltatásokat kialakítani, amelyek nélkül gyermekeik hosszú távú támogatása szinte lehetetlenné válik.
Kővári Edit hangsúlyozta, hogy a szülők szerepe sok esetben a változások motorjává válik, mert az intézmények működésében gyakran csak akkor jelenik meg valódi szemléletváltás, amikor az érintett családok folyamatosan láthatóvá teszik a problémákat és az eltérő szükségleteket. Meglátása szerint a jelenlegi rendszerből éppen azok a szolgáltatások hiányoznak leginkább, amelyek képesek lennének érdemben tehermentesíteni a családokat, miközben az érintett gyermekek számára önbecsülést, közösségi kapcsolódást és hosszú távon is értelmezhető életperspektívát tudnának biztosítani.
Előadásának egyik legfontosabb rétege abban állt, hogy a neurodiverzitás kérdését következetesen társadalmi működésként értelmezte. A probléma így fokozatosan túlmutatott az oktatás és az egészségügy keretein, és egyre inkább az intézményi bizalom, a közösségi felelősségvállalás és a társadalmi szolidaritás kérdésévé vált. A jelenlegi működés hiányosságai ugyanis nem kizárólag az érintett gyermekek fejlődésére hatnak, hanem egész családok életminőségét és társadalmi biztonságérzetét alakítják át hosszú éveken keresztül.
Ez a társadalmi dimenzió vált még hangsúlyosabbá Dr. Nagy Terézia előadásában. A Szegedi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar, Szociális Tanszék adjunktusa a területi egyenlőtlenségekről beszélt, és arról, hogy a statisztikai adatok sok esetben egészen más képet mutatnak, mint ami mindennapi valóság. Egyes régiókban jóval alacsonyabb diagnosztikai számok jelennek meg, ami első ránézésre akár kedvezőbb helyzetet is sugallhatna. A háttérben azonban sokkal inkább az ellátórendszer korlátozott hozzáférhetősége, a szakemberhiány és a családok információs kiszolgáltatottsága húzódik meg.
Az előadás egyik legfontosabb következtetése az volt, hogy a neurodiverzitás kérdése mára társadalmi mobilitási problémává is vált. Egy gyermek támogatási lehetőségeit egyre nagyobb mértékben határozza meg a lakóhelye, a család anyagi helyzete és az, hogy a szülők mennyire képesek eligazodni az intézményi rendszerek között. A rendszer így fokozatosan újratermeli azokat az egyenlőtlenségeket, amelyeket az oktatásnak eredetileg csökkentenie kellene.
Dr. Perlusz Andrea előadásában a különböző szakterületek együttműködések fejlesztésének fontosságára hívta fel a figyelmet. Az ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Kar stratégiai és szakmapolitikai ügyekért felelős dékánhelyetteseként és főiskolai tanáraként és arról beszélt, hogy integráció helyett az inklúziónak lehetne szemléletváltó lehetősége, hiszen a neurodivergens gyerekek támogatása csak akkor válhat hosszú távon működőképessé, ha rendszerszinten lehetséges segítésük.
A pedagógusnak és a gyógypedagógusnak egyaránt el kell hinnie, hogy az ő közös tervezésük, közös értékelésük, egy irányba mutató együttműködésük talán még fontosabb, mint maga a heti kétszeri egyéni foglalkozás, mert ha a fejlesztésen felül érintetlenül marad a terület, ahol a diák egész nap tanul, akkor biztos, hogy a gyermek fejlesztése nem lesz eredményes. Az agykutatások egyértelműen bizonyítják, hogy minden gyermek egyéni fejlődésű, nincsenek homogén csoportok, csak bizonyos szempontok alapján lehet homogén csoportokat létrehozni, és ezek a csoportok egy másik szempontrendszer alapján is változni fognak, tehát kiemelkedően fontos, hogy az egyénre szabottságot, a tantermi differenciálást minden gyermek érdekében meg kell valósítani. Tehát nem arról van szó, hogy frontálisan kell tanítani huszonöt egyforma diákot, és három, négy, nem elég egyforma gyermeket kell másképpen tanítani. A jelenlegi rendszer széttagoltsága sok esetben önmagában termeli újra a családok bizonytalanságát, hiszen az egyes területek eltérő nyelven és eltérő prioritások mentén próbálnak reagálni ugyanarra a problémakörre.
A szakértő álláspontja szerint az inkluzív oktatásnak az a perspektívája, hogy mindenki a saját tempójában halad, a saját fejlődési ütemében, a saját érdeklődése és jóképessége mentén, és valójában nem szükségszerű az, hogy részt vegyen olyan tanulási folyamatokban, ahol folyamatosan keletkezik valamilyen hiány, majd a külön támogatás azt a célt szolgálja, hogy pótolja a hiányt, amely alatt újabbak termelődnek.
A rendezvény második szakmai blokkja már közvetlenebbül az oktatási rendszer belső működésére fókuszált. Kékesné Czinder Gabriella előadásában arról beszélt, hogy a jelenlegi közoktatási struktúrák továbbra is alapvetően egységes működésre épülnek, miközben a gyerekek idegrendszeri működése, terhelhetősége és kapcsolódási mintázatai egyre sokszínűbbek. Meglátása szerint struccpolitika, ahogyan a rendszer az SNI-s tanulókkal bánik – ami sajnos sajnos a szülők jelentős részére is igaz –, miközben minden gyermeknek szüksége és joga van ahhoz, hogy a megfelelő fejlesztést megkapja.
Az ADDETUR Baptista Gimnázium és Szakiskola főigazgatójaként olyan intézményi tapasztalatokat osztott meg, amelyek világosan mutatják, hogy az inklúzió már nem módszertani kérdésként jelenik meg a mindennapokban, hanem kapcsolódási kultúraként. Az előadás egyik legerősebb szakmai üzenete abban állt, hogy a neurodivergens gyerekek támogatása csak olyan közegben válhat valódivá, ahol az intézmény és annak vezetője képes biztonságos és kiszámítható kapcsolódási pontokat létrehozni. Az ADDETUR Baptista és Szakiskolában a szereplők részére alakítják ki azt a környezetet a szülőkkel szoros együttműködésben, ami mindenki számára a legjobb fejlesztési lehetőséget biztosítja.
Jógyakorlatként tantestületek számára szerveznek érzékenyítő foglalkozásokat, amelyben rámutatnak, mennyire összetett feladat, ha különböző gyerekeket akarnak nevelni. Az integráció számára szítokszó, amelyben nem készítik fel a környezetet, amelyben a környezetet is rákényszerítik, hogy faramuci módon kezeljenek helyzeteket. Ez egyértelmű konfliktushelyzetekhez vezet a hétköznapokban.
A második blokkban Dr. Végh-Orosz Gabriella, ügyvéd, mediátor előadása az oktatási konfliktusok jogi és emberi vetületét mutatta be. Az előadás rámutatott arra, hogy a neurodivergens gyerekek körüli feszültségek sok esetben nem egyetlen szereplő hibájából fakadnak, hanem abból, hogy a családok, pedagógusok és intézmények egyszerre próbálnak nehéz szituációkat túlélni egy túlterhelt rendszerben.
Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának 26. cikke szerint mindenkinek egyformán joga van a tanuláshoz – papírtól függetlenül. A gyermekek megkapják a diagnózist, de jelentős számban nem kapják meg a megfelelő fejlesztést, emiatt a teljes tanulóközösség tanuláshoz való alapvető joga sérül.
A jogi viták, a szülői konfliktusok és az intézményi feszültségek hátterében gyakran ugyanaz a bizonytalanság húzódik meg. Anomáliának látja, hogy a pedagógiai szakszolgálat ad egy szakértői véleményt és egy javaslatot, ennek értelmében felsorolják, milyen fejlesztésekre szorul a gyermek, amelyet azonban kötelezően nem kell biztosítani, amiért csak javaslat, és nem hatóság rendeli el. Jogi aspektusból az integráció a befogadás alapszintje, ahol az az elvárás, hogy a gyermek illeszkedjen be egy meglévő rendszerbe, az inklúzióban azonban a gyermek teljes befogadását jelenti, amelyben a rendszert alakítják át a rendszerért.
A rendszer szereplői sok esetben pontosan érzik, hogy a jelenlegi működés hosszú távon fenntarthatatlan, mégsem rendelkeznek valódi eszközökkel a strukturális változásokhoz.
A blokk záróelőadását Dr. Reményi Tamás tartotta, aki az ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Kar pszichopedagógia szakirány oktatója és a Magyar Gyógypedagógusok Egyesülete elnökeként arról beszélt, hogy a gyógypedagógia szerepe mára alapvetően megváltozott. Az eltérő idegrendszeri működésű gyerekek száma folyamatosan növekszik a közoktatásban, miközben az intézményi struktúrák, a szakemberállomány és a támogatási rendszerek csak lassan képesek reagálni erre a változásra.
Előadása világosan megmutatta, hogy a gyógypedagógia ma már nem periférikus kiegészítő területként működik, hanem a közoktatás egyik meghatározó stabilitási tényezőjévé vált. A viselkedészavarok hátterében az idegrendszer eltérő működéséből adódó okok, másrészt az érzelmi akarati tényezőknek az énfejlődés folyamatának az eltérő voltából fakadó okok állnak, amelyek kéz a kézben járnak. A legtöbb intézményben a problémát nem csak a viselkedés szabályzásának a problémái, hanem az indulatkezelési problémák jelentik. A szülők, a pedagógusok és a gyermekek között ez a helyzet, ami felveti, hogy valóban helye van-e a gyermekeknek az osztályokban – amelynek oka lehet, hogy az érintett gyermek nehezítettsége, fogyatékossága nem látható, mint például egy kerekesszékes gyermeknek, ezért az előbbit másképpen ítélik meg a hétköznapokban.
A szakmaiságban kiemelten fontos kérdés, hogy ha tudjuk, hogy az idegrendszeri eltérő működések esetében, ha tudjuk, hogy milyen módszerek a hatékonyak, akkor azokat lépjék is meg. A kérdés az, hogy mihez képest akarjuk a célokat meghatározni. Mert a végső cél az, hogy a fejlesztési folyamat végén egy felnőtt, a társadalomban részt venni képes, autonóm, önmagát képviselni képes egyént látni, és ezt a perspektívát el kell mondani a bölcsődében, az óvodában, az általános iskolában, a középiskolában, a felsőoktatásban egyaránt, mert az egyetlen valódi lehetőség ehhez igazodni.
A szakmai blokkokat követő pódiumbeszélgetések ezt a rendszerszintű válságot közvetlenebb oktatási nézőpontból bontották tovább. Szigethi Zsófia arról beszélt, szükséges, hogy a többségi pedagógusok képzésében megjelenjenek azok a kihívások, amelyekkel nap mint nap találkoznak.
Az érintett gyermek bent van az iskolában reggel nyolctól délutánig kortárs közegben, ahol folyamatosan a plusz energiát bele kell tennie a napjaiba, tanulnia kell, és sokan nem értik, miért viselkedik furcsán. És amikor nehezedik a tananyag, vagy bejön egy új tantárgy, akkor már nem tudja az extra terhelést elviselni, ezért nagyon gyakori az, hogy ebben az életkorban kapnak diagnózist az addig jól maszkoló, vagy magasan funkcionálónak nevezett gyerekek.
A neurodiverzitás szemlélete folyamatosan arra emlékezteti a szakembereket, hogy az emberi gondolkodásnak és megismerésnek nem csak egy útja lehetséges, többféle is lehetséges, ezért nem tartják fogyatékosságnak az ADHD-t és az autizmust, mégis jogi környezetben így lehet ezt elhelyezni. Kevésbé jól érthető a látható fogyatékossággal szemben az, hogy egy autista vagy ADHD-s ember, akinek az értelmi képességei jók vagy kiemelkedőek, mégis miért viselkedik másképpen. Ilyen esetben sokszor moralizáló tényező jelenik meg a környezetben, akár a pedagógusban is.
Zsófia szerint alapvető feladata a gyógypedagógusnak az, hogy ne csupán az érintett gyermekkel foglalkozzon, hanem a gyerek környezetével is, amelybe beletartoznak a gyermek társai, a pedagógusai és a szülei is. Ezért fontos, hogy állandó tudásátadás legyen a kollégák között is.
Török Krisztina Veronika megszólalása ehhez kapcsolódva a családok oldaláról mutatta meg a rendszer működési bizonytalanságait. A Nagycsaládosok Országos Egyesülete alelnökeként, érintett édesanyaként, valamint a Kora Iskola és a Leonardo Média Akadémia Gimnázium, Szakgimnázium és Általános Iskola szegedi tagintézményének igazgatójaként arról beszélt, hogy a családok jelentős része hosszú éveken keresztül próbál kapaszkodókat találni egy olyan rendszerben, amelynek működése sokszor maga is bizonytalan, túlterhelt.
Az intézmény integráló iskolaként inkluzív módszerekkel működik. Alapvető feladatuknak tekintik segíteni a nem érintett gyermekek szüleit az érintett gyermekek és családjaik megértésében. Krisztina meglátása szerint a gyerekek nagyon rugalmasak, és mielőbb találkoznak például egy mozgássérült gyermekkel, számukra annál inkább természetes lesz az a világ, amelyben minden embernek egyformán van helye. Kifejezett hangsúlyt fektetnek a tehetségfejlesztésre, és a tehetségek támogatására, láttatására. Közösségépítő programokkal érzékenyítenek úgy, hogy a programok során a gyerekek közös feladatokat kapnak játékosan, amelyeket együtt szükséges megoldaniuk.
A Neurodiverzitás a közoktatásban – Budapesten innen, Budán túl esemény előadásai és beszélgetései végül ugyanarra a felismerésre futottak ki: a neurodiverzitás kérdése ma már nem kezelhető különálló pedagógiai problémaként. Egy társadalom alkalmazkodóképességéről, mentális állapotáról, intézményi rugalmasságáról és közösségi működéséről szól. Arról, hogy egy rendszer képes-e kapcsolódni ahhoz, hogy az emberek általánosságban véve eltérően működnek, másképp érzékelnek, más ritmusban fejlődnek, és más típusú biztonságra lenne szükségük ahhoz, hogy jól tudjanak benne működni, mert a jelenlegi rendszer súlyos hiátusokkal működik, ennek okán nem biztosítja a gyermekek számára a megfelelő fejlesztést, és nem garantálja számukra a tanuláshoz való alapvető jogot.
From breaking news to thought-provoking opinion pieces, our newsletter keeps you informed.
