"Baráti összejövetel, szombat este. Ülünk a teraszon, a poharak koccannak, a hangulat elvileg felhőtlen. Aztán a beszélgetés – mint mindig, mióta szülők lettünk – átterelődik a gyerekekre. Figyelem az egyik barátomat, aki elképesztő magabiztossággal, karakánul elemzi a társaságunkból hiányzó harmadik pár fiának játékfüggőségét. Úgy osztja a nevelési tanácsokat és a diagnózisokat a rozéfröccse mögül, mintha ő maga lenne a szakma csúcsa. Én meg csak ülök ott, és gombóc van a torkomban. Mert pontosan látom azt a kognitív disszonanciát és képmutatást, amit a többiek valamiért inkább udvariasan elnéznek." Veled is történt már hasonló? Olvasd el vendégszerzőnk írását saját tapasztalatáról!
Amikor ugyanis az ő gyereke kerül szóba, a kemény, ítélkező hangnem azonnal átvált egy finom, elegáns maszatolásba. Az ő fiának nincsenek problémái, ott csak „apróbb nehézségek” meg „intenzív korszakok” léteznek. Hát persze.
Közben meg alig pár perce hallottam, ahogy a gyereke olyan szavakkal ordított a kutyával, hogy régen szappannal mosták volna ki érte a száját. De a szülők úgy tesznek, mintha ez teljesen rendben lenne, mintha ez csak valami egészséges, vagány önkifejezés része volna. Tehetetlenül nézem, ahogy ugyanez a gyerek a saját nagyszüleivel – a barátom anyjával – úgy beszél, ahogy az ember a legrosszabb ellenségével sem engedné meg magának. De a látszatot tartani kell. A romokban lévő, mégis habos-babosnak beállított családi idill paravánja mögül sokkal kényelmesebb másokat becsmérelni, mint belenézni a tükörbe.
Eleve emberfeletti küzdelmet folytatok a hétköznapokkal. Nekem nehézség kezelni a mindennapokat a saját gyerekemmel, akivel most átmenetileg vagy tartósan, de nagyon kemény falakba ütközünk. Ezek a baráti találkozások nekem nem a feltöltődést jelentik, hanem a teljes kivéreztetést. Amikor a szemembe vigyorogva odavetik, hogy „a te gyereked biztosan autista”, miközben én éppen a diagnosztikai várólisták, a kifizethetetlen magánfejlesztések és a bűntudat tüzében égek, az számomra az abszolút cserbenhagyás.
A legdühítőbb az egészben a kettős mérce. Mert miközben az én gyerekemre pillanatok alatt rásütik a bélyeget, az ő gyereke szerintem „biztosan ADHD-s”, csak éppen a kedves szülei nagyívben tesznek arra, hogy megfelelő módon kivizsgáltassák. Egyszerűbb elfordítani a fejüket. Egyszerűbb úgy tenni, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, mintha ők arccal előre a tökéletes szülőség felé tartanának, én pedig az élet egyetlen lúzere lennék a kerekasztalnál.
A saját gyerekünk „papírját” felvállalni, a problémával valódi módon szembenézni ugyanis kőkemény munka. Megkövetelné az ego háttérbe szorítását és a külvilág felé mutatott tökéletes kép feladását.
A legbizarrabb az egészben, hogy ezek a barátaim évente többször is képesek elárasztani a közösségi oldalaikat a menetrendszerű karácsonyi és születésnapi stúdiófotózások képeivel. Ismeritek a típust: csillogó fények, a háttérben gondosan elrendezett fenyőágak, a gyerekeken méregdrága, hófehér ingek, az anyuka haja pedig úgy áll, mintha soha életében nem hallott volna a hajnali kelésekről. Mindannyian mosolyognak, egyenesen a kamerába néznek. A kép azt üvölti: „Nézzétek, mi egy tökéletes, boldog és zökkenőmentes család vagyunk!”
Aztán amikor eljön a következő hétvégi beszélgetés, büszkén mesélik, hogy náluk még egy ilyen fotózás is milyen flottul ment, mert hát „a gyerekek annyira jólneveltek és együttműködőek”.
És ekkor nyílik ki a bicska a zsebemben. Mert pontosan tudom, mi a valóság. Pontosan tudom, mi történik a stúdiófotózások színfalai mögött, mire megszületik az az egyetlen, nyomorult kép, ahol mindenkinek vasalt és tiszta marad a ruhája. Addigra az anya már két idegösszeomláson van túl. Az autóban még üvöltözés ment, mert a nagyobbik leöntötte magát kakaóval, a kisebbik meg az utolsó pillanatban jelentette ki, hogy neki most azonnal pisilnie kell, különben bekakil. Mire a fotós kattint, a gyerekeket már megvesztegették három tábla csokoládéval és a képernyőidővel, csak azért, hogy végre oda nézzenek, ahova kell, és ne jelezzék percenként, hogy éhesek, szomjasak, vagy hogy az egész hercehurca helyett valami egészen más érdekli őket.
Félreértés ne essék: ez a káosz mind-mind teljesen rendben van. A gyereknevelés pontosan ilyen. Nyűgös, maszatos, kiszámíthatatlan és hangos. Nem azzal van a baj, hogy a fotózás egy túlélőtúra, és nem azzal van a baj, hogy a gyerekek elfáradnak és hisztiznek.
A baj azzal a mérgező hazugsággal van, amivel ezek a szülők ezt a mesterséges idillt eladják a külvilágnak – és legfőképpen nekünk, a barátaiknak. Ne hazudjuk már tökéletesnek azt, ami eleve elrendelten tökéletlen! Ne tegyünk úgy, mintha nálunk az élet egy magazin címlapja lenne, miközben a hétköznapok ugyanúgy a darálóban telnek. Mert amikor a saját, kierőszakolt és vért izzadt műtermi családi képeiket használják pajzsként, miközben az én, valódi nehézségekkel küzdő gyerekemet darabokra szedik és kibeszélik, az több mint képmutatás. Az aljasság.
Elfáradtam abban, hogy a barátaim a saját nevelési kudarcaikat és a családi fészkük recsegését-ropogását az én gyerekem bírálatával akarják kompenzálni. Nem azért járok össze velük, hogy egy titkos pontozási verseny alanya legyek. Mindannyian ugyanabban a sáros gödörben küzdünk a szülőséggel, és ahelyett, hogy egymás gyerekeire aggatnánk hobbidiagnózisokat, talán mindenkinek először a saját háza táján kellene rendet raknia.
From breaking news to thought-provoking opinion pieces, our newsletter keeps you informed.
