Az elmúlt időszakban rengeteg érintett szülő története jutott el hozzánk. Beteg, autista, sajátos nevelési igényű vagy élethosszig tartó gondoskodást igénylő gyermeket nevelő családoké. A történetek nagyon különbözőek, egy motívum azonban feltűnően sokszor visszatér: amikor az élet nehézzé válik, az egyik szülő magára marad a gyerekkel és szinte minden felelősséggel. Kutai Kinga számára mindez nem pusztán szerkesztőként ismerős. Nyolc éve gyakorlatilag egyedül neveli a kisfiát. Innen indul ez az írás – és abból a kérdésből, hogy mit jelent valójában társnak maradni akkor, amikor már nem könnyű az élet.
Sokan tudjátok rólam, de talán nem mindenki, hogy gyakorlatilag a kezdetektől egyedül nevelem a kisfiamat. Ráadásul akkor lettem egyedülálló anya, amikor még fogalmam sem volt arról, milyen nehézségekkel kell majd szembenéznem az életben. Az elmúlt 8 évben ezért megtanultam egyedül működtetni az életünket. Nem azért, mert ezt választottam, és nem azért, mert egy nőnek mindent egyedül kell tudnia megoldani. Egyszerűen így alakult.
Úgy szocializálódtam anyaként, hogy nekem kell odaérnem. Nekem kell észben tartanom az időpontokat. Nekem kell elvinnem a gyerekemet orvoshoz, fejlesztésre, iskolába, vizsgálatra. Nekem kell dolgoznom, bevásárolnom, ügyeket intéznem, főznöm, szerveznem, aggódnom, döntéseket hoznom. És ha valaki ebből időnként levesz valamit a vállamról, azt szinte ajándékként élem meg. Pedig tulajdonképpen nem ennek kellene ajándéknak lennie.
Az utóbbi időben rengeteg érintett szülővel beszélgetek. Sok történet érkezik hozzánk a VanKözöd Magazin kapcsán és a saját felületeimen is. És újra meg újra találkozom ugyanazzal a történettel, amikor az élet nehézzé válik, az egyik fél egyszerűen kicsekkol.
Nem szeretnék ebből általánosítást csinálni. Rengeteg fantasztikus apa létezik, a saját közvetlen környezetemben is, aki ugyanúgy ott ül a kórházi folyosón, ugyanúgy viszi fejlesztésre a gyermekét, ugyanúgy kel fel éjszaka, és ugyanúgy viszi a hátán a családot. Őket talán éppen azért kell megemlíteni, mert megmutatják, lehet igenis másképp is. De azt a jelenséget sem szeretném elhallgatni, amelyről újra és újra hallok. Amikor megszületik egy gyermek, akiről kiderül, hogy az élet vele nehezebb lesz, több szervezést, több figyelmet, több pénzt, több türelmet és talán élethosszig tartó gondoskodást igényel, hirtelen kiderül, ki hogyan viszonyul a felelősséghez.
A kutatások sem támasztják alá az interneten időnként felbukkanó, elképesztően magas, 80 százalék körüli „válási statisztikákat”. Vannak azonban vizsgálatok, amelyek valóban emelkedett vagy hosszabban fennmaradó válási kockázatot találtak például autista gyermeket nevelő családoknál. Egy vizsgálatban ez 23,5 százalék volt, míg a kontrollcsoportban 13,8 százalék. A kép tehát sokkal összetettebb annál, mint hogy egyetlen százalékkal elintézzük.
Engem azonban nem is elsősorban a válási statisztika érdekel. Hanem maga a felelősség. Mert ugyanezzel a problémával találkozom akkor is, amikor párkapcsolatokról beszélgetünk. Mintha természetessé vált volna, hogy egy nő mindent megold. Dolgozik. Gyereket nevel. Bevásárol. Főz. Mos. Időpontokat egyeztet. Észben tartja, mikor kell befizetni valamit, mikor van szülői értekezlet, mikor kell orvoshoz menni, és közben természetesen legyen nő, legyen csinos, legyen kiegyensúlyozott, legyen szerető társ.
De akkor hadd kérdezzem meg, hol vannak azok a férfiak, akik nemcsak egy nő életének kellemes részeiből szeretnének részesedni, hanem beleállnak annak nehezebb részeibe is? Persze nem 20 éves fiúkról beszélek. Felnőtt emberekről. Mert egy bizonyos kor fölött szerintem egy kapcsolat már nemcsak arról szól, hogy szeretjük-e egymást, jó-e együtt vacsorázni, utazni, összebújni vagy vasárnap délelőtt kávézni.
Múltja. Gyereke lehet. Munkája. Kötelezettségei. Problémái. Néha beteg lesz. Néha elfárad. Néha segítségre szorul. Néha egyszerűen nem romantikára van szüksége, hanem arra, hogy valaki azt mondja, menj, intézd el a dolgod, én addig megoldom ezt. És talán ez az, amit az elmúlt 8 év megtanított nekem, a szerelem önmagában elképesztően kevés egy közös élethez.
A hétköznapokat ugyanis nem a nagy mondatok tartják össze. Hanem az, hogy ki megy a gyerekért. Ki vásárol be. Ki intézi el, amit el kell intézni. Ki marad ott akkor is, amikor valami nehézzé válik. Ki veszi észre, hogy a másik már nem bírja. És ki az, akinek nem kell külön könyörögni azért, hogy felnőtt emberként vállalja a saját részét. Talán ezért lett számomra az egyik legfontosabb tulajdonság egy férfiban már nem az, hogy mennyire romantikus. Hanem az, hogy lehet-e rá számítani. Mert szeretni valakit akkor, amikor minden könnyű, nem különösebben nagy teljesítmény.
Az igazi kérdés az, hogy ki marad partner akkor is, amikor az élet már nem könnyű. És szerintem végül ezen múlik szinte minden.
From breaking news to thought-provoking opinion pieces, our newsletter keeps you informed.
