Mielőtt a sors térdre kényszerít, azt hisszük, a rosszak bűnhődnek, a jók boldogulnak. De mi a valódi büntetés? Interjú Bőgér-Boda Reginával, a Börtönkönyvtáros írójával láthatatlan rácsainkról, és arról, amikor a megírt dráma hirtelen saját valóságunkká válik.
Milyen párhuzamos valóság az, amikor egy szivárványos szappanbuborékban élő, boldog, várandós börtönkönyvtáros és a meddősége miatt tönkrement házasságból a férje lehetséges meggyilkolásáért börtönbe kerülő, szétesett életű nő sorsa keresztezi egymást? Kívülről, a biztonságos fotelből nézve a dolgok végtelenül egyszerűek: a rosszak bűnhődnek, a jók boldogulnak, a problémákra pedig logikus magyarázatok vannak. De mi történik akkor, amikor a saját életed paravánja mögött omlik össze a látszatidill?
A VanKözöd.hu legújabb anyagában Bőgér-Boda Regina elsőkötetes szerzővel, a Börtönkönyvtáros című regény írójával beszélgettünk. Az interjúból kibontakozó történet hús-bavágó példája annak a megrázó ébredésnek, amikor a megírt fikció és a kíméletlen valóság egyetlen pontban találkozik. Regina története rávilágít arra, hogy ebben az életben nincsenek kényelmes, egyetemes igazságok, és a sors olykor egészen félelmetes módon képes átírni a papírra vetett szavakat.
Amikor Regina három évvel ezelőtt – még az egyetemi évei alatt, a házasságkötése előtt – megírta a könyvét, a bezártság, a tehetetlenség és a kisiklott sorsok még csak absztrakt írói ötletek voltak a számára. ELTE-s könyvtárszakos hallgatóként a büntetés-végrehajtási intézetek könyvgyűjteményeiből írta a szakdolgozatát, és a kutatásai ihlették a regény kerettörténetét.
A történet szerint a főhősnő, Olivia egy harmincéves, cserfes kismama, aki egy női börtön könyvtárosaként dolgozik. Miután kiderül, hogy gyermeket hord a szíve alatt, elhatározza, hogy a szülésig hátralévő hónapokban naplószerűen megörökíti a zárt világ jó és rossz tapasztalatait, hogy méltóképpen búcsúzzon a hivatásától. Olivia boldogsága repes a katonás komorság falai között – de a sors egy egészen más, sötét tónusú női sorsot vetít a kismama mellé párhuzamként.
A könyv lapjain ugyanis feltűnik Irina, a női rab, akinek az élete a meddősége miatt siklott ki teljesen. A gyermektelenség és a meg nem élt anyaság elviselhetetlen magánya lassanként felemésztette a házasságát, majd a sors egy újabb kíméletlen csapást mért rá: egy szerencsétlen, gyertya okozta lakástűzben elveszítette a férjét. A könyvben végig ott lebeg a súlyos, fojtogató kérdés: vajon Irina követte-e el a gyilkosságot, vagy a tragédia csak a véletlen és a tehetetlenség szörnyű játéka?
Irina igazi börtöne azonban már jóval a bírósági ítélet előtt felépült: abban a láthatatlan, társadalmi stigmákkal terhelt magányban, amit a meddőség jelentett egy nő számára. Regina ezt a fájdalmat három éve még csak a képzeletével keltette életre, miközben a saját boldog esküvőjére készült. Nem is sejtette, hogy évekkel később a sors saját életében is megmutatja a gyermekvárás nehézségeit, és saját testében kell megküzdenie hasonló láthatatlan ráccsal, mint amit korábban csak papírra vetett.
Irina és a szerző sorsának ez a megrázó párhuzama arra döbbent rá, hogy a valódi büntetés Magyarországon és a világban sohasem ott kezdődik, amikor rácsukódik valakire a zárka nehéz vaskapuja. Az csupán a fizikai bezártság, a rideg beton és a szigorú szabályzatok világa.
A valódi, legmélyebb büntetés az, amikor egy ember teljesen elveszíti a reményét az életben, mert olyan dolgok történnek vele, amelyek abszolút rajta kívül álló, irányíthatatlan okokból következnek be. Amikor a saját tested cserbenhagyása, a biológia, vagy egy szerencsétlen véletlen foszt meg mindentől, amit szerettél, és tehetetlenül állsz a romok felett. Ez az igazi börtön. Ez az a fojtogató csapda, ami ellen sem a szorgalom, sem a jóindulat nem véd meg. Az ember ilyenkor úgy érzi, mintha egy hangszigetelt burokban visítana, és senki sem hallaná meg az elnémított segélykiáltását.
A magyar börtönvalóság rideg kulisszái között – ahol az emberek elveszítik a szabadságukat és a nevüket ügyszámokra cserlik – a valódi veszteség nem a kényelem hiánya. A valódi veszteség a méltóság elértéktelenedése és az a fásultság, amivel a külvilág elfordul a bajba jutottaktól. A társadalom imád gyors ítéleteket hozni: ha valakinek az élete romokban van, biztosan tehet róla. De a valóság az, hogy a sors nem oszt igazságot, csak lapokat – és sokszor olyan lapokat kapunk, amikkel a saját hibánkon kívül is képtelenség nyerni. Amikor a tehetetlenség állandósul, az ember úgy érzi, a szenvedése láthatatlan marad, a gépezet pedig érzelemmentesen gépeli tovább a sorsokat a háttérben.
A VanKözöd.hu-nál nem azért mutatjuk meg ezeket a párhuzamos sorsokat, hogy elvont irodalmi kérdésekről vitázzunk. Azért beszélünk erről, mert a nők láthatatlan veszteségei, a meg nem élt anyaságok gyásza és a belső börtönök nem magánügyek. A megfeszített küzdelem ellenére is lelki csődre ítélt emberek sorsa mindannyiunk felelőssége.
Regina őszintesége és Irina sorsa arra figyelmeztet minket, hogy a mások feletti gyors ítélkezés helyett ideje lenne észrevenni a saját sebezhetőségükket. Ahelyett, hogy mások gyerekeit, házasságait vagy elhibázottnak tűnő életeit szednénk darabokra a kerti partik biztonságában, meg kell tanulnunk végre egymás láthatatlan rácsait meghallani. Nem segélyt vagy sajnálatot várunk az élettől, hanem a tiszta igazságot: azt, hogy senki ne maradjon parlagon, amikor a rajta kívül álló okok miatt összeomlik körülötte a világ.
From breaking news to thought-provoking opinion pieces, our newsletter keeps you informed.
