A Schobert családdal foglalkozó „A nagy Norbiréka biznisz" Facebook-csoportban olvasható hozzászólásokból gyorsan kiderül, hogy a vita látszólag Rubint Réka egészségi állapotáról szól, valójában azonban sokkal inkább az elmúlt húsz év felhalmozott indulatainak levezetéséről. A kommentelők jelentős része nem az orvosi beavatkozásokról, a gyógyulás esélyeiről vagy a betegséggel járó nehézségekről beszél, hanem a külsejét elemzi, a házasságát értékeli, a személyiségét minősíti, vagy éppen azt próbálja bizonyítani, hogy a nyilvánosság előtt zajló kommunikáció mögött valójában más szándékok húzódnak meg. A hozzászólásokból kirajzolódó kép alapján a betegség sok esetben már csak apropó arra, hogy olyan vélemények fogalmazódjanak meg, amelyek egy egészséges emberrel szemben is bántóak lennének, egy beteg ember esetében pedig különösen kegyetlennek hatnak.
Egy daganatos betegség diagnózisa után a legtöbben elsősorban a gyógyulásra, a kezelésekre és a családjuk támogatására koncentrálnak. Rubint Réka az elmúlt hónapokban úgy járta végig ezt az utat, hogy közben az ország nyilvánossága is figyelte minden lépését. A történet azonban túlmutat egy ismert ember betegségén. Arról is szól, hogy egy társadalom mennyi együttérzést, mennyi türelmet és mennyi emberséget képes megőrizni akkor, amikor valaki láthatóan nehéz helyzetbe kerül.
A Schobert családdal foglalkozó „A nagy Norbiréka biznisz" Facebook-csoport évek óta működik, és mára több tízezer tagot számlál. A közösség eredetileg a család médiamegjelenéseinek, nyilatkozatainak és közösségi médiás aktivitásának kritikus lkövetésére jött létre, az évek során azonban sajátos online tér alakult ki körülötte. A bejegyzések és hozzászólások jelentős része ma már nem egyszerűen a Schobert család nyilvános szereplését elemzi, hanem annak szinte minden mozzanatát figyelemmel kíséri, értékeli és kommentálja. Egy ilyen zárt közegben idővel könnyen kialakulhat az a jelenség, amelyet a társadalomtudományok visszhangkamrának neveznek: a hasonló vélemények egymást erősítik, a közösség tagjai pedig egyre inkább megerősítést kapnak saját álláspontjukra. A Rubint Réka betegségéről szóló hozzászólások is ebben a közegben születtek meg, ezért nem pusztán egyes kommentekről érdemes beszélni, hanem arról a légkörről is, amelyben ezek a mondatok természetessé válhattak.
Közszereplőnek lenni együtt jár azzal, hogy az embernek el kell viselnie a kritikát. Aki hosszú éveken át a nyilvánosság előtt él, vállalkozást épít, könyveket ír, televízióban szerepel vagy közösségi médiás tartalmakat készít, annak számolnia kell azzal, hogy döntéseit és megszólalásait mások értékelni fogják. A kritika azonban nem ugyanaz, mint a megalázás. A véleménynyilvánítás szabadsága nem attól válik értékessé, hogy bármit ki lehet mondani, hanem attól, hogy képesek vagyunk különbséget tenni a vitatható állítások és az emberi méltóságot sértő megjegyzések között. A képernyőképeken olvasható hozzászólások egy része már nem arról szól, hogy valaki egyetért-e Rubint Rékával vagy sem. Sokkal inkább arról, hogy a közösségi média anonim vagy félanonim közege milyen könnyen felszabadít olyan indulatokat, amelyeket a való életben a legtöbben valószínűleg soha nem engednének szabadjára.
A modern társadalmak egyik alapelve, hogy minden ember rendelkezik méltósággal, függetlenül attól, hogy népszerű vagy megosztó, szerethető vagy irritáló személyiség. Ez az elv különösen fontos akkor, amikor valaki kiszolgáltatott helyzetbe kerül. Egy betegség, egy műtét vagy egy hosszabb kezeléssorozat idején az ember nem elsősorban médiaszereplő, üzletasszony vagy influenszer, hanem olyan ember, aki fájdalmat, bizonytalanságot és félelmet él át. Éppen ezért különösen nyugtalanító, amikor a közbeszéd egy része ezt a helyzetet sem tekinti olyan határnak, amelyet illene tiszteletben tartani. A hozzászólások jelentős része azt sugallja, hogy sokan már nem azt mérlegelik, mi igaz vagy mi hamis, mi helyes vagy mi helytelen, hanem egyszerűen örömüket lelik abban, hogy valakit újra és újra célkeresztbe állíthatnak.
A közösségi médiában sokan hajlamosak úgy tekinteni a kommentelésre, mintha az következmények nélküli tér lenne, ahol bármit ki lehet mondani. A valóság ennél jóval összetettebb. Magyarországon a véleménynyilvánítás szabadsága alapjog, ugyanakkor az emberi méltóság, a becsület és a jó hírnév védelme szintén jogi védelem alatt áll. A közszereplőknek valóban többet kell eltűrniük a kritikából, mint a magánszemélyeknek, ez azonban nem jelenti azt, hogy korlátlanul tűrniük kell a megalázó, sértő vagy emberi mivoltukat támadó megnyilvánulásokat. A bírósági gyakorlat évek óta különbséget tesz a vélemény és a személyeskedő becsmérlés között. Egy közszereplő tevékenységének, nyilvános megszólalásainak vagy üzleti döntéseinek bírálata a demokratikus nyilvánosság része, a betegségen gúnyolódó, az emberi méltóságot sértő vagy megalázó megjegyzések azonban már egy másik kategóriába tartozhatnak. A jog ugyan bizonyos esetekben képes határt húzni, a közbeszéd minőségét végső soron mégsem a bíróságok, hanem maguk a közösségek alakítják. Éppen ezért a kérdés ebben az esetben nem csupán az, hogy mi fér bele jogilag, hanem az is, hogy milyen online kultúrát tartunk elfogadhatónak egy olyan emberrel szemben, aki éppen az életének egyik legnehezebb időszakát éli.
Az emberi méltóság védelmét jogszabályok garantálják, a hétköznapi együttélés alapjait azonban soha nem a paragrafusok jelentették. A legtöbb ember számára magától értetődő erkölcsi szabály, hogy nem bántjuk azt, aki bajban van, és nem rúgunk bele abba, aki már elesett. Ez az iratlan szabály jóval régebbi minden törvénykönyvnél, és valójában minden közösség fennmaradásának egyik alapfeltétele.
A Rubint Rékáról szóló kommentfolyamok éppen ezért elsősorban nem róla mondanak el sokat, hanem a kommentelőkről. Arról, milyen könnyen felejtjük el az együttérzést, amikor egy képernyő mögül írunk, és milyen gyorsan tudjuk felmenteni magunkat az emberség legegyszerűbb szabályai alól, ha a célpont valaki olyan, akit korábban megszoktunk szeretni vagy éppen utálni.
A bejegyzés végső soron nem Rubint Rékáról szól, de még csak nem is a Schobert családról. A közösségi média társadalmi tükröt tart elénk. A zárt csoportokban, ahol a résztvevők hasonló véleményeket erősítenek fel egymásban, villámgyorsan válhat elfogadottá az, ami egy személyes beszélgetésben sosem fordulna elő.
A kérdés ezért nem az, hogy ki mit gondol Rubint Rékáról. A valódi kérdés az, egy beteg ember történetét látva képesek vagyunk-e megőrizni azt a minimális emberséget, amely nélkül sem közösségeink, sem a társadalomunk nem működhet hosszú távon. A képernyőképeken látható hozzászólások alapján erre a kérdésre ma sokan adnak aggasztó választ.
From breaking news to thought-provoking opinion pieces, our newsletter keeps you informed.
