A diagnózis után a legtöbb ADHD-s gyermeket nevelő szülő egy rideg, zárt ajtókkal és meg nem értéssel teli labirintusban találja magát, ahol az állami ellátórendszer és a pedagógusok gyakran tehetetlenül vagy elutasítóan tárják szét a karjukat. A mindennapi küzdelmekben magára hagyott családok számára a túlélés válik a normává, a valódi elfogadás pedig elérhetetlen luxusnak tűnik.
Kutai Kinga, a VanKözöd állandó szerzőjének megrázóan őszinte írása a szakemberekbe vetett hit elvesztésétől, a dühkitörések és a tehetetlenség poklától vezet el odáig a felemelő pillanatig, amikor kisfia a megfelelő gyógypedagógiai háttérnek és orvosi segítségnek köszönhetően végre nemcsak megtűrt szereplővé, hanem egy szerető közösség boldog tagjává válhatott.
Az elmúlt egy évben Benivel olyan mélységeket jártunk meg, amikről korábban azt sem gondoltam volna, hogy léteznek. Volt, hogy elvesztettem a bizalmamat emberekben. Pedagógusokban. Szakemberekben. Olyan helyzeteket éltünk át, amelyek után már nemcsak a jelenért küzdöttem, hanem attól is féltem, hogy vajon lesz-e még olyan hely, ahol a kisfiamat valóban elfogadják.
És most… mintha minden lassan a helyére kerülne.
Az idei második táborát tölti és minden reggel boldogan indul. Egy olyan gyógypedagógus szervezi ezt a tábort, akihez hónapok óta egyéni fejlesztésre is járunk. Beni szereti, bízik benne, kapcsolódik hozzá. Én pedig napról napra azt látom, hogy újra önmaga.
Közben hónapok próbálkozása után az új pszichiáternek sikerült megtalálnia a megfelelő gyógyszeres beállítást is.
Elmúlt a rosszkedve. Elmúlt a dacolás. Elmúltak a dühkitörések. Olyan, mintha kicserélték volna a kisfiamat.
És egy dologban egészen biztos vagyok, nem hiszem, hogy ezt kizárólag a gyógyszer hozta volna el. Hiszem, hogy a megfelelő segítség, a jól beállított kezelés és az a közeg, ahol egy gyermeket szeretnek, elfogadnak és megértik, együtt képesek ekkora változást hozni.
Olyan emberek veszik körül, akik nem azt nézik, miben más, hanem azt, hogy milyen fantasztikus kisfiú. Ahol biztonságban érzi magát. Ahol szeretik. Ahol elfogadják. Ahol végre megmutathatja a legjobb önmagát.
És vele együtt én is kezdtem visszakapni valamit.
A bizalmamat. A reményemet. A hitemet abban, hogy igenis vannak fantasztikus pedagógusok, gyógypedagógusok és szakemberek, akik nemcsak értenek a gyerekekhez, hanem szívből szeretik is őket.
Az elmúlt időszak egy nagyon fontos dologra is megtanított.
Arra, hogy nem mindig kap minden történet igazságos lezárást. Nem mindig történik felelősségre vonás. Nem mindig azok viselik a következményeket, akiknek kellene.
De arra is megtanított, hogy szülőként van valamink, amit senki nem vehet el tőlünk, döntés joga.
Az a jog, hogy bezárjuk azokat az ajtókat, ahol azt érezzük, hogy a gyermekünknek nem jó. Hogy tovább merjünk menni. Hogy addig keressünk, amíg meg nem találjuk azt a közeget, ahol szeretettel, türelemmel és valódi elfogadással fordulnak felé.
Mert lehet, hogy a múltat nem tudjuk megváltoztatni. Nem tudjuk megváltoztatni azokat sem, akik fájdalmat okoztak. De azt igen, hogy hol folytatódjon a gyermekünk története.
Néha még mindig megijedek ettől a boldogságtól. Mintha azt várnám, hogy mikor történik megint valami rossz.
Aztán ránézek Benire. Arra a kisfiúra, aki újra mosolyog. Aki nevet. Aki örömmel megy fejlesztésre. Aki boldogan megy táborba. És rájövök, hogy hosszú idő után végre nem a túlélésről szólnak a napjaink.
Hanem az életről.
És azt hiszem, hosszú idő után végre újra a napos oldalon vagyunk.
From breaking news to thought-provoking opinion pieces, our newsletter keeps you informed.
