Jogerős ítélet született Galli Zsolt vívóedző ügyében. Az első fokon folytatólagosan elkövetett szexuális visszaélésként minősített cselekményt a másodfokon eljáró Gyulai Törvényszék kiskorú veszélyeztetésének minősítette. A szabadságvesztés végrehajtását felfüggesztették, így az elítéltnek nem kell börtönbe vonulnia. Az ítélethirdetés után a sértett rosszul lett, és mentő szállította el a bíróságról. Mindez óhatatlanul felvet egy kérdést: mit jelent a gyakorlatban a gyermekek védelmében sokszor hangoztatott „zéró tolerancia”? Véleménycikk.
A Gyulai Törvényszék tárgyalótermében jogerős ítélet született egy olyan ügyben, amelynek középpontjában egy akkor mindössze 14 éves lány és a nála több mint négy évtizeddel idősebb edzője közötti kapcsolat állt.
Ujvári Bianka nehéz családi háttérből érkezett, amikor kapcsolatba került az edzővel. A Magyar Jelen tudósítása szerint Galli Zsolt a bíróság előtt sem tagadta, hogy tudott a lány nehéz családi helyzetéről és pszichés problémáiról.
A lap beszámolója szerint az eljárás során olyan üzenetváltás is a bíróság elé került, amelyben az edző azt a pengét kérte el a lánytól, amellyel korábban önmagában tett kárt, és azt írta, hogy „ereklyeként” őrizné meg.
Ezeket a körülményeket nem nekünk kell büntetőjogilag minősítenünk. Azt azonban jogunk van megkérdezni, hogy milyen felelőssége van egy felnőttnek – különösen egy gyermek bizalmát élvező edzőnek – egy érzelmileg kiszolgáltatott gyermekkel szemben? Mit várhat egy gyermek attól a felnőttől, akire őt a családja és a közössége rábízza?
Az ügy első fokon folytatólagosan elkövetett szexuális visszaélés bűntetteként került elbírálásra. A másodfokon eljáró Gyulai Törvényszék azonban a cselekmény jogi minősítését megváltoztatta, és Galli Zsoltot kiskorú veszélyeztetésének bűntettében mondta ki bűnösnek. A szabadságvesztés végrehajtását felfüggesztették, a próbaidőt pedig négy év hat hónapban határozták meg.
Ez azt jelenti, hogy az elítéltnek a jogerős ítélet alapján nem kell börtönbe vonulnia, amennyiben nem következik be olyan körülmény, amely miatt a felfüggesztett szabadságvesztés végrehajtását el kell rendelni. Az ítélethirdetés után Bianka rosszul lett. A Magyar Jelen tudósítása szerint mentőt hívtak hozzá, majd a bíróság épületéből mentő szállította el.
Így állt elő az a helyzet, amelyet nehéz pusztán paragrafusok segítségével értelmezni. Mert az elítéltnek nem kellett börtönbe vonulnia, miközben a sértettet mentő vitte el a bíróságról. Ez tény. Hogy mindez mit mond el a gyermekvédelmünkről és az igazságérzetünkről, az már olyan kérdés, amelyről társadalmi vitát kell folytatnunk.
A gyermekek sérelmére elkövetett szexuális bűncselekményekkel kapcsolatban évek óta visszatérő politikai és közéleti kifejezés a „zéró tolerancia”. De mit jelent valójában?
Ha valóban zéró toleranciáról beszélünk, akkor nem elegendő ezt politikai deklarációként kimondani. A kérdés az, hogy a büntetőjogi szabályozás és annak gyakorlati alkalmazása milyen következményeket tesz lehetővé azokban az ügyekben, amelyekben gyermekek sérelmére elkövetett cselekmények miatt születik elmarasztaló ítélet. Galli-ügy éppen ezért túlmutat egyetlen vádlott és egyetlen sértett történetén.
Az első fokon eljáró bíróság a cselekményt folytatólagosan elkövetett szexuális visszaélés bűntettének minősítette. A másodfok ezt megváltoztatta, és kiskorú veszélyeztetésének bűntettét állapította meg.
A bíróság jogi érvelésének pontos megítéléséhez a jogerős ítélet részletes indokolását kell ismerni. Ezért ebből önmagában nem lenne tisztességes arra következtetni, hogy a bíróság milyen szándékkal változtatta meg a minősítést.
A következményt azonban látjuk: jogerős elmarasztaló ítélet született, miközben a kiszabott szabadságvesztést nem kell ténylegesen végrehajtani, ha annak törvényi feltételei nem következnek be. Ez pedig már nem pusztán ennek az egy ügynek a kérdése. Ez jogpolitikai kérdés.
A legfontosabb kérdés talán nem az, hogy egy bíró lehetett volna-e szigorúbb. Sokkal inkább az, hogy a hatályos jogszabályok megfelelően tükrözik-e azt a gyermekvédelmi szigort, amelyet a „zéró tolerancia” kifejezéssel társadalmi és politikai szinten hirdetünk.
Ha a jogalkotó valóban azt kívánja kifejezni, hogy bizonyos, gyermekek sérelmére elkövetett szexuális bűncselekményekkel szemben nincs helye engedékenységnek, akkor annak a büntetőjogi szabályozásban is egyértelműen meg kell jelennie.
Arról pedig lehet – és szerintünk kellene is – társadalmi vitát folytatni, hogy indokolt-e szűkíteni vagy bizonyos esetekben kizárni a szabadságvesztés végrehajtásának felfüggesztését. Ez azonban a jogalkotó felelőssége.
A bíróság a hatályos jogszabályok alapján ítélkezik. Ha egy jogerős ítélet társadalmi szempontból elfogadhatatlannak tűnő eredményhez vezet, akkor nem elegendő a bírót hibáztatni: meg kell vizsgálni magukat a szabályokat is.
Mit lát ebből az a gyermek, aki éppen most próbálja összeszedni a bátorságát ahhoz, hogy elmondja valakinek, mi történt vele? Mit lát az, aki attól fél, hogy nem hisznek neki? Mit lát az, aki tudja, hogy vallomást kell tennie, szakértői vizsgálatokon kell részt vennie, újra és újra fel kell idéznie olyan eseményeket, amelyekről talán legszívesebben soha többé nem beszélne?
Nem állíthatjuk, hogy egyetlen bírósági ítélet azt üzeni az áldozatoknak: „ne beszéljetek”. De azt igenis meg kell kérdeznünk, milyen hatással vannak az ilyen ügyek a gyermekek és a társadalom igazságszolgáltatásba vetett bizalmára.
Mint ahogy azt is, hogy elegendő-e a zéró toleranciát kimondani, ha egy ilyen ügy végén jogerős elmarasztalás mellett sem kerül sor tényleges szabadságelvonásra.
A zéró tolerancia ugyanis nem attól létezik, hogy kimondjuk. Hanem attól, hogy a jogszabályainkban, az intézményeink működésében és mindenekelőtt a gyermekek tényleges védelmében is érvényesül.
From breaking news to thought-provoking opinion pieces, our newsletter keeps you informed.
