A törvény betűje száraz, logikus és látszólag igazságos: a Gyermekek Otthongondozási Díja (GYOD) mellett a szülő főszabály szerint napi négy órában vállalhat munkát, az otthonról végzett keresőtevékenységre pedig egyáltalán nem vonatkozik időkorlát. Papíron ez a szabadság ígérete. Egy híd, amely összekötné az otthoni izolációt a társadalommal, hogy a gyermeket gondozó szülő ne veszítse el önmagát, a hivatását és a felnőtt emberi kapcsolatait.
A valóságban azonban ez a jogszabály egy olyan csapda, amely éppen a legkiszolgáltatottabbakat – családi segítség nélkül maradt, egyedülálló szülőket – zárja végérvényesen kalitkába.
Magyarországon a családok mintegy 28 százaléka egyszülős, és az érintett családok száma a diagnózisok robbanásszerű növekedésével párhuzamosan emelkedik: a Központi Statisztikai Hivatal (KSH) adatai szerint csupán a közoktatásban már közel 12 000 autista diákot tartanak nyilván. Ha ebbe a statisztikába behelyezzük azt a rideg tényt, hogy az autista gyermeket nevelő párok házasságai a krónikus stressz miatt az átlagnál sokkal nagyobb arányban mennek tönkre, kirajzolódik a magányos GYOD-os szülők hadserege. ők azok, akik mögött nem áll nagymama, támogató partner vagy fizetett bébiszitter. Csak ők vannak és a gyermekük – az év 365 napján, a nap 24 órájában.
A munkaerőpiac nem kér a sérült gyereket nevelő, egyedülálló anyákból és apákból. A hazai álláshirdetések elenyésző töredéke kínál valós részmunkaidőt, a rugalmas, otthonról végezhető pozíciókért pedig öldöklő a verseny a diplomás, nyelveket beszélő, tehermentes pályázók között. De még ha a szülő csodával határos módon talál is egy négyórás állást, a remény gyorsan elvérzik a realitások talaján.
A négyórás státusz ugyanis nem egyenlő a szabadsággal. A munkáltató elvárja a fegyelmet: a pontos érkezést, a határidők betartását, a megbeszéléseken való online vagy offline jelenlétet. Csakhogy egy fokozott támogatási szükségletű, autista gyermek élete nem tiszteli a munkaidőt.
Nincs az a excel-tábla vagy ügyfélszolgálati hívás, ami megállíthatná a valóságot, amikor megcsörren a telefon: az óvoda vagy az iskola zokogó, tehetetlen pedagógusa hívja a szülőt. „A gyereknek meltdownja van. Túlterhelődött. Sikít, önveszélyes, nem tudjuk megnyugtatni. Azonnal jöjjön érte.”
És az egyedülálló szülő feláll. Ott hagyja a billentyűzetet, a félbehagyott megbeszélést, a megélhetését. Mert nincs senki más, akit küldhetne. Nincs egy apa, aki átvehetné a műszakot, nincs egy nagyszülő, aki autóba ülne.
Ez a helyzet olyan pszichés terrort teremt, amelybe a szülők lassan beleőrülnek. Minden munkában töltött percet átitat a gyomorgörcs: mikor csörren meg a telefon? Ez a fajta krónikus készenléti állapot bizonyítottan súlyosabb kiégéshez, klinikai depresszióhoz és fizikai leépüléshez vezet, mint bármilyen más fogyatékossággal élő gyermek gondozása. Míg egy neurotipikus gyermek betegsége után a szülő visszatérhet a normális kerékvágásba, az autizmus spektrumon lévő gyermeknél a krízis maga a normális kerékvágás. Az intézményi túlterhelődés, a szenzoros összeomlások, a fejlesztésekre járás és az alvászavarok miatt a munkanapok tervezhetetlenek.
A piac nem tolerálja az ilyen szintű kiszámíthatatlanságot. Az a munkáltató, amelyik még nyitott is volt a négyórás pozícióra, a harmadik azonnali, váratlan távozás vagy napokig tartó kényszerű hiányzás után finoman vagy drasztikusan megválik a szülőtől.
A rendszer felkínálja a lehetőséget, de a feltételeket teljesen az egyénre hárítja. Az egyedülálló szülő így két, léleknyomorító opció közül választhat:
Ez utóbbi nem döntés, hanem kényszerű kapituláció. Ezzel az egyedülálló szülő nemcsak a gazdasági ellehetetlenülést írja alá egy olyan világban, ahol a speciális diéták, fejlesztések és terápiák százezrekbe kerülnek, hanem végleg elvágja a külvilághoz vezető szálakat. Marad a magány, a társadalmi láthatatlanság, és az a bénító, éjszakai kérdés, ami minden magára hagyott GYOD-os szülő szívét mardossa: „Mi lesz a gyerekemmel, ha én egyszer én már nem leszek?”
From breaking news to thought-provoking opinion pieces, our newsletter keeps you informed.
