A nyári hőhullámok mára már nem számítanak kivételes jelenségnek. A hőség évről évre korábban érkezik, egyre tovább tart, és évente nagyobb területeket érint. A csapadék eloszlása is megváltozott – hosszú, száraz időszakokat néhány óra alatt lezúduló felhőszakadások szakítanak meg. A lassan, napokon át hulló csapadék beszivárog a talajba, feltölti a felszín alatti vízkészleteket és táplálja a növényzetet, azonban az egyszerre lezúduló, nagy mennyiségű eső jelentős része ezzel szemben gyorsan lefolyik a felszínen, majd elhagyja a vízgyűjtő területet. Ez az egyik oka annak, hogy egy-egy nyári zivatar után a talaj néhány nappal később már újra porzik.
Néhány évvel ezelőtt még úgy tudtuk, Magyarország vízben gazdag ország. A Duna és a Tisza Európa legnagyobb folyói közé tartoznak, tavaink milliókat vonzanak, termálvizeink világhírűek. Ez a kép azonban csak az érem egyik oldala.
Az OECD (Organisation for Economic Co-operation and Development, Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet) 2026-ban megjelent, Magyarország vízgazdálkodását elemző jelentése szerint hazánk megújuló édesvízkészletének 96 százaléka külföldről érkezik. Ez azt jelenti, hogy a folyóink vizének döntő része a határainkon kívül hulló csapadékból származik, majd néhány nap alatt áthalad az országon, és továbbfolyik déli szomszédaink felé. Európában kevés olyan ország van, amely ennyire függ a kívülről érkező víztől. Az OECD ezért Magyarországot az egyik leginkább külső vízforrásokra utalt európai államként írja le.
Logikus a kérdés, ha ennyi víz érkezik hozzánk, miért beszélünk egyre gyakrabban vízhiányról? Magyarország a 19. és 20. században hatalmas vízügyi fejlesztéseket hajtott végre. Gátak, csatornák, árkok és belvízelvezető rendszerek épültek, amelyek elsődleges célja az volt, hogy a fölösleges vizet minél gyorsabban vezessék le a termőföldekről. Ez a szemlélet hosszú időn át sikeresnek bizonyult. Az árvizek visszaszorultak, új mezőgazdasági területek váltak művelhetővé, és a belvíz okozta károk is jelentősen csökkentek. Azonban a klímaváltozás új helyzetet teremtett.
Az OECD jelentése szerint Magyarországon ma mintegy százezer kilométer hosszú csatorna- és árokrendszer működik, amelynek jelentős része ma is a víz gyors elvezetését szolgálja. Miközben korábban az jelentette a legnagyobb kihívást, hogyan szabaduljunk meg a fölösleges víztől, napjaink egyik legfontosabb kérdésévé az vált, hogyan tudjuk ugyanazt a vizet minél tovább a tájban tartani.
Az OECD elemzése szerint az elmúlt harminc évből huszonhárom év aszályos volt Magyarországon, és ebből nyolc évben az ország területének legalább 80 százalékát érintette a szárazság. Az ország ezzel az Európai Unió egyik leginkább aszálynak kitett tagállamává vált. Az aszálykitettség azt mutatja meg, hogy egy ország gazdasága, mezőgazdasága, vízkészletei és társadalma mennyire sérülékeny a hosszabb száraz időszakokkal szemben. Ebbe beleszámít a csapadék mennyisége, a párolgás üteme, a talaj állapota, a vízmegtartó képesség, a mezőgazdaság vízigénye, valamint az is, hogy az ország mennyi saját vízkészlettel rendelkezik. Magyarország azért került előkelő helyre ezen a listán, mert ezek közül egyszerre több tényező is kedvezőtlen irányba változik.
Bár az aszály évek óta egyre súlyosabb problémát jelentett, 2022-ben vált igazán nyilvánvalóvá, hogy Magyarország új korszakba lépett. Abban az évben az ország területének mintegy 85 százalékát sújtotta aszály, ami az elmúlt évszázad egyik legsúlyosabb száraz időszakát jelentette. A kukoricatermés nagyjából a felére esett vissza, több gazdaságban szinte teljes terméskiesést mértek, és Magyarország hosszú idő után jelentős kukoricaimportra szorult. Az aszály hatása végigfutott az élelmiszerláncon: érintette az állattenyésztést, a feldolgozóipart, végül pedig a boltok árait is.
Az OECD számításai szerint egy Magyarországhoz hasonló országban egy súlyos aszály akár kilenc százalékkal is visszavetheti a feldolgozóipar teljesítményét, ami mai értéken mintegy 3,4 milliárd eurós gazdasági veszteséget jelenthet. Az aszály tehát már régen túlnőtt a mezőgazdaság problémáján. Ma már ugyanúgy gazdasági, társadalmi és stratégiai kérdés, mint az energiaellátás vagy az infláció.
Évtizedeken keresztül az számított sikernek, ha a fölösleges vizet minél gyorsabban sikerült levezetni a földekről. A mai éghajlati viszonyok között viszont minden helyben maradó köbméter víz a tényleges érték. A talajban maradó nedvesség hűti a környezetet, javítja a termőképességet, lassítja a kiszáradást, táplálja a felszín alatti vízkészleteket és csökkenti a következő aszály hatását. A kérdés tehát már nem csupán az, hogyan védekezzünk a víz ellen, hanem az is, hogyan tudjuk megtartani.
A szemléletváltás a beruházásokban jelent meg a legláthatóbban. A 2025-ben elindított „Vizet a tájba” program célja már kifejezetten az, hogy a lehulló csapadékból és a rendelkezésre álló vízkészletekből minél több maradjon helyben. Az első ütemben mintegy 300 kilométer csatorna vízszállító képességét fejlesztik, 133 vízügyi műtárgyat korszerűsítenek, valamint hét szivattyútelepet és hét őrtelepet újítanak fel. A program várakozások szerint legalább ötmillió köbméterrel növeli a mezőgazdaság számára visszatartható vízmennyiséget.
Ez jelentős előrelépésnek számít, ugyanakkor érdemes a számokat tágabb összefüggésben is értelmezni. Magyarország teljes vízrendszere ennél nagyságrendekkel nagyobb, ezért a szakértők többsége inkább egy hosszú folyamat első állomásaként tekint ezekre a fejlesztésekre, mint végleges megoldásként.
A vízgazdálkodási fejlesztések jelentős részében az Európai Unió is szerepet vállal. Az OECD jelentése szerint több nagyobb magyarországi beruházás a Környezeti és Energiahatékonysági Operatív Program Plusz (KEHOP Plusz) forrásaiból valósul meg. Ezek közé tartoznak azok a projektek is, amelyek a Homokhátság vízpótlását, a táj vízmegtartó képességének javítását és az ökológiai helyreállítást szolgálják.
A Homokhátság külön figyelmet érdemel. A Duna és a Tisza közötti térség az elmúlt évtizedekben Magyarország egyik leggyorsabban kiszáradó vidéke lett. Több helyen métereket süllyedt a talajvízszint, időszakos tavak tűntek el, a mezőgazdaság pedig egyre nehezebben alkalmazkodik a tartós vízhiányhoz. Éppen ezért a szakemberek ezt a térséget sokszor úgy emlegetik, mint Magyarország klímaváltozási laboratóriumát: ami itt történik, az néhány évtized múlva az ország más részein is megjelenhet.
Az OECD által idézett, 2024-es országos felmérés szerint a gazdálkodók 80 százaléka fontosnak tartja, hogy a termőföldeken több vizet lehessen visszatartani, és minden második megkérdezett nyitottnak mutatkozott arra is, hogy megfelelő szakmai és pénzügyi támogatás mellett megváltoztassa földhasználatát. Ez azt jelentheti, hogy bizonyos területeken időszakos vizes élőhelyek, rétek vagy természetes vízmegtartó megoldások válthatják fel a korábbi művelési módokat.
Ez azért is fontos változás, mert néhány évvel ezelőtt még sokkal inkább az öntözés bővítéséről szólt a szakmai vita. Ma már egyre többször hangzik el, hogy önmagában az öntözés sem jelent hosszú távú megoldást, ha közben maga a táj veszti el a vízmegtartó képességét. Egy egészséges talaj, egy helyreállított vizes élőhely vagy egy természetes árterület gyakran többet segíthet a következő aszály átvészelésében, mint egy újabb csatorna vagy egy nagyobb szivattyú.
Miközben a változás iránya biztató, az OECD jelentése egyértelműen fogalmaz: Magyarország alkalmazkodása még csak az első szakaszban jár. A vízgazdálkodás intézményrendszere több szereplő között oszlik meg, a vízvisszatartás szabályozása sok helyen tisztázásra vár, az ivóvízhálózat jelentős része korszerűsítésre szorul, és a vízfelhasználás gazdasági ösztönzői is további átalakítást igényelnek.
A legfontosabb felismerés talán mégis az, hogy a víz kérdése már régen túlnőtt a vízügy hatáskörén. Ugyanúgy meghatározza a mezőgazdaság jövőjét, mint az energiaellátást, a természetvédelmet, a településfejlesztést vagy éppen az ingatlanpiacot. A következő évek egyik legfontosabb kérdése ezért már nem az lesz, hogy érkezik-e elegendő csapadék, hanem az, hogy abból mennyit sikerül megőriznünk a következő nyárra.
Egyre több kutatás vizsgálja, hogyan befolyásolja a hőszigethatás, a vízbiztonság, a zöldfelületek aránya vagy a helyi vízgazdálkodás egy-egy város élhetőségét. Azok a települések, amelyek képesek megtartani a vizet, árnyékot adó fasorokat telepítenek, helyreállítják természetes vízfolyásaikat és tudatosan készülnek a hőhullámokra, hosszú távon sokkal ellenállóbbá válhatnak a klímaváltozás hatásaival szemben.
A folyamat már ma is érzékelhető Európa több országában. Az ingatlanpiaci elemzők egyre gyakrabban beszélnek klímakockázatról, amely ugyanúgy befolyásolhatja egy ingatlan értékét, mint korábban az infrastruktúra vagy a közlekedés. Magyarországon ez a szemlélet még csak most kezd megjelenni, miközben az OECD szerint éppen azok a térségek szembesülhetnek a legnagyobb kihívásokkal, ahol tartósan csökken a talajvízszint és egyre gyakoribbá válnak az aszályos időszakok.
A következő években egyszerre lesz szükség korszerű vízgazdálkodási beruházásokra, természetközeli vízmegtartó megoldásokra, egészségesebb talajokra, tudatos településtervezésre és olyan döntésekre, amelyek minden beruházásnál figyelembe veszik a víz hosszú távú megőrzését. Az elmúlt néhány év intézkedései azt mutatják, hogy Magyarországon már megkezdődött ez a szemléletváltás, a feladat nagysága azonban messze túlmutat néhány programon vagy fejlesztésen.
A kérdés már nem az, lesz-e elég vizünk. Magyarország továbbra is olyan ország marad, amelyen hatalmas folyók haladnak keresztül. A valódi kérdés az, hogy a hozzánk érkező vízből mennyit tudunk megőrizni akkor, amikor hónapokig alig hullik csapadék.
Magyarország mára az Európai Unió egyik leginkább aszálynak kitett tagállamává vált. A következő évtized egyik legfontosabb kérdése így már nem az lesz, hogy érkezik-e elegendő víz az országba, hanem az, hogy képesek leszünk-e megtartani azt.
From breaking news to thought-provoking opinion pieces, our newsletter keeps you informed.
