Hároméves koráig senki sem látogatta meg azt a kislányt, akit később örökbe fogadtak. Története ma már sokkal többről szól egyetlen család sorsánál: arról, hogyan tekintünk azokra a gyermekekre, akik életük első éveiben súlyos veszteségeket éltek át, és milyen válaszokat ad minderre az oktatás, a gyermekvédelem és a társadalom.
A „Gyermek érték, az oktatás mindenkié!” demonstráción Veres-Álb Anita, szociális munkás, szociális és gyermekvédelmi szakember, tapasztalati segítő, valamint neurodivergenciával élő családokat érintett szülőként segítő mentorszülő osztotta meg történetét. Felszólalása egyszerre szólt szakemberként szerzett tapasztalatairól és saját örökbefogadó szülői útjáról, amely világosan megmutatta, a korai trauma, a társadalmi előítéletek és a rendszer hiányosságai sok esetben egyszerre gyakorolnak nehéz és kártékony hatást érintett családokra.
Anita és férje egy olyan kislányt fogadott örökbe, akit születése után a kórházban hagytak. Koraszülöttként érkezett a világra, gondozatlan várandósság után. Vér szerinti édesanyja még kiskorú volt, addikcióval küzdött, a gyermek pedig nevelőcsaládba került. Ott élt egészen hároméves koráig úgy, hogy egyetlen látogató sem érkezett hozzá. Sem vér szerinti hozzátartozó, sem leendő örökbefogadó család. Anita és férje voltak az első szülők, akik meglátogatták.
Ez a három év egyetlen gyermek fejlődésében is óriási jelentőségű. A korai kötődési sérülések, a veszteségek és a bizonytalanság hosszú éveken át hatnak arra, hogyan kapcsolódik másokhoz, hogyan bízik meg a világban és hogyan reagál a hétköznapi helyzetekre.
A család már az örökbefogadás előtt eldöntötte, hogy megvédi kislányát mindenféle megkülönböztetéstől. Hamar kiderült azonban, hogy ez jóval nehezebb feladat, mint gondolták. A gyermek vélhetően roma származású, korai traumákat hordoz, később ADHD-diagnózist kapott, emellett cöliákiával él. Anita szerint már ennyi is elegendő ahhoz, hogy sok közösség előbb lássa a címkéket, mint magát a gyermeket.
A család jelenleg már a harmadik óvodát járja. Ez önmagában is sokat elárul arról, milyen nehézségekkel találkoznak azok a családok, akik valamilyen szempontból eltérő fejlődésű vagy nagyobb támogatási szükségletű gyermeket nevelnek.
Szakemberként Anita azt tapasztalja, hogy az örökbefefogadott, korai traumát átélt gyermekek összetett nehézségeire az egészségügyi rendszer gyakran diagnózisokkal válaszol. Sok család ADHD- vagy autizmusdiagnózissal távozik a vizsgálatokról, miközben a trauma hatásai jóval összetettebb megközelítést igényelnének.
Az oktatás oldaláról gyakori válasz a BTMN-státusz. Erről azonban sokan úgy gondolkodnak, mintha betegséget jelölne, pedig valójában magasabb támogatási szükségletet jelent. Ebbe a kategóriába rendkívül sokféle gyermek tartozhat, egészen eltérő képességekkel és élethelyzettel.
A probléma akkor kezdődik, amikor a státusz önmagában kevés segítséget jelent, sőt időnként újabb akadályokat épít a gyermek útjába.
A felszólalás egyik legerősebb gondolata az volt, hogy a jelenlegi diagnosztikai rendszer sok esetben azt méri, mennyire illeszkedik egy gyermek a magyar iskolarendszer működéséhez. Ez a szemlélet könnyen oda vezethet, hogy a vizsgálatok fókusza a hiányokra kerül, miközben háttérbe szorulnak a gyermek valódi képességei, erősségei és fejlődési lehetőségei. Anita szerint sok család azt az üzenetet kapja, hogy gyermekével valami alapvető probléma van, miközben sok esetben egyszerűen másfajta működésről, eltérő fejlődési útról vagy feldolgozatlan traumáról beszélünk.
A szakértői vélemények gyakran részletes fejlesztéseket írnak elő, a mindennapokban azonban kevés a szakember, hosszúak a várólisták, az egyéni fejlesztések helyett sok helyen csak csoportos foglalkozások érhetők el.
Mindez tovább növeli a családokra nehezedő terheket.
Anita szerint ugyanakkor a legfontosabb segítség sok esetben nem pénzkérdés. A valódi megértés, a türelem, az együttműködés és az elfogadó szemlélet minden közösségben jelen lehetne.
Felszólalásában a gyermekvédelem szerepéről is beszélt. Véleménye szerint a jelzőrendszer feladata kizárólag a gyermek támogatása és biztonsága lehet.
Ehhez azonban olyan szakemberekre van szükség, akik értik a korai traumák működését, ismerik a neurodiverzitás különböző formáit, és partnerként tudnak együttműködni a családokkal. Amikor az oktatás és a gyermekvédelem közös szemlélet mentén dolgozik, valódi védőháló épülhet a gyermekek köré.
Tudja, mitől szorong, mire érzékeny, hogyan lehet megnyugtatni, miként lehet sikerélményhez juttatni.
Ez a tudás felbecsülhetetlen érték egy pedagógus számára. Ha az iskola partnerként tekint a családra, sok konfliktus megelőzhető. A bizalom, az együttműködés és a kölcsönös tisztelet olyan eszközök, amelyekhez sem külön jogszabály, sem újabb diagnózis nem szükséges.
Felszólalása végén Anita arra emlékeztetett, egyetlen család sem képes egyedül végigvinni ezt az utat. Szükség van pedagógusokra, fejlesztő szakemberekre, gyermekvédelmi munkatársakra, szülőkre és egy olyan társadalomra, amely képes a címkék mögött meglátni magát a gyermeket.
Mert ezek a gyerekek ugyanolyan értékes tagjai a közösségeinknek, mint bárki más. Több megértést, több bizalmat és több támogatást érdemelnek.
Ahogy Veres-Álb Anita fogalmazott: „Miből gondolja bárki, hogy azt a gyereket vagy azt a szülőt magára lehet hagyni, hogy egyedül oldja meg? Ehhez mindenki kell. Kell a pedagógus, kell a szülő, kell a közösség, kell az egész társadalom. Ezek a gyerekek semmivel sem érnek kevesebbet. Egyszerűen csak mások. És néha szemléletet is váltani kell, nem csak iskolát.”
Olvasd el „Biztonságos, támogató és inkluzív oktatásért” petíciónkat, amelyet érintett szülők és gyermekvédelemben dolgozó szakemberek állítottak össze az #UP Újpedagógia oktatási tanácsadó szakmai csoport javaslatainak beemelésével, és támogasd aláírásoddal, mert a gyermek érték, az oktatás mindenkié: https://www.peticiok.com/peticio_a_biztonsagos_tamogato_es_befogado_iskolai_kornyezet_megteremteseert
From breaking news to thought-provoking opinion pieces, our newsletter keeps you informed.
