Lehet-e pontokban mérni egy pedagógus munkáját? Összehasonlítható-e egy elit gimnázium versenyeredményeket felmutató tanára azzal, aki hátrányos helyzetű vagy sajátos nevelési igényű gyerekekkel dolgozik nap mint nap? És hol jelenik meg az értékelésben az a pedagógus, akiről egy volt diák húsz év múlva is elismeréssel beszél? Ezúttal egy pedagógus levelét, véleményírását közöljük arról, mérhető-e egyáltalán objektíven a tanári munka eredményessége.
Nagy Márta végzettsége szerint középiskolai tanár, az ELTE-n szerzett angol–magyar szakos diplomát. Pályakezdőként budapesti gimnáziumokban – többek között a Szent László Gimnáziumban és a Kölcsey Ferenc Gimnáziumban – tanított, jelenleg egy nagyváros tehetséggondozó szakkollégiumában dolgozik nevelőként és foglalkozástartóként. Az alábbi írásban pedagógusként fogalmazza meg kérdéseit és dilemmáit az új pedagógusértékelési rendszer előkészítésével kapcsolatban.
A minap a Facebook nevű közösségi oldalon megjelent Lannert Judit oktatási és gyermekügyi miniszter posztja az új pedagógusértékelési rendszer előkészítéséről. A poszt heves vitát váltott ki, hiszen jogosan merül fel az a kérdés, hogy miben lehet mérni egy tanár munkájának hatékonyságát, illetve lehet-e objektív eszközökkel mérni egyáltalán?
Mielőtt összefoglalom az értékelési rendszerrel kapcsolatban felmerülő problémákat és dilemmákat, röviden összefoglalom a téma aktualitását.
A 2026-os áprilisi kormányváltás előtt az előző kormány egy új pedagógusértékelési rendszert vezetett be, az úgynevezett TÉR-t, amelynek hatékonysága és létjogosultsága igencsak megosztó volt. Ezen kívül korábban megjelent a pedagógusminősítési rendszer is, illetve meghatározták a pedagóguskompetenciákat, amelyek mentén a pedagógusok reflektálhattak munkájukra. A kormányváltás és a TÉR eltörlése után jogosan merül fel a kérdés, hogy milyen legyen az új értékelési rendszer, egyáltalán szükséges-e.
Cikkemben nem feltétlenül az értékelési rendszer szükségességét vitatom, hanem összeszedem azokat az érveket, dilemmákat, problémákat, amelyek a poszt alatt, az értékelési rendszer kapcsán a kommentszekcióban felmerültek.
Az egyik első és legfontosabb problémaként a külső motiváció és a bizalmatlanság merült fel. Hiszen a szülők és a diákok problémáira nem ad megoldást egy mereven beszabályozott elvárási rendszer. Sokkal jobb lenne, ha a pedagógusok felé a bizalmat, az autonómiát, a belső motivációt közvetítené az oktatási rendszer, és ehhez bőven elég lenne, ha az intézmények vezetői és munkaközösség-vezetői felelnének a pedagógusok munkájának színvonaláért.
Szintén fontos szempontként merült fel az is, hogy a különböző értékelési rendszerek károsak lehetnek a tantestület közös érdekeire, vagy akár a diákok érdekeire is. Többször merült fel a versenyeztetés példája: lehet, hogy egy pedagógus sok versenyre viszi a gyerekeket és nagy eredményeket ér el, ugyanakkor a tanórán azok a gyerekek, akik nem versenyre készülnek, hátrányban érezhetik magukat.
Ehhez szorosan kapcsolódik a következő dilemma, miszerint a hátrányos helyzetű, sajátos nevelési igényű vagy különböző tanulási nehézségekkel küzdő tanulókkal dolgozó pedagógusok is rengeteg munkát fektetnek a fejlesztésbe, mégsem olyan látványosak az eredményeik, mint azoknak, akik egy elit gimnáziumban kiváló tanulmányi és versenyeredményeket mutathatnak fel.
Örök kérdésként, örök vitaként jelenik meg az is, hogy a „jó tanár” fogalma mindenkinek mást jelent, így nehéz meghatározni azt, hogy milyen szempontok alapján nevezzünk valakit hatékony tanárnak.
Számomra személy szerint a legfontosabb szempont az egyik idős kolléganőtől érkezett a kommentszekcióba, aki feltette azt a kérdést, hogy hogyan és mivel mérik azt, hogy az egyik volt diákjának a férje azért jött el a 15 éves érettségi találkozóra, mert szerette volna látni, hogy ki volt az a tanár, akiről a felesége ilyen elismeréssel szokott beszélni.
Ugyanez a tanárnő kifejtette, hogy az érettségi után hálás üzenetet kapott az egyik diákjától, és hogy az egyik anyuka, a tanárnő idős korát látva, az első fogadóórán felkiáltott: „Ugye maga még nem megy nyugdíjba most, hogy a gyerekem végre szereti a tárgyat, amit tanítani tetszik?”
Ebből, a legfontosabb, legmélyebb pontból kiindulva jutok el a következő kérdéshez: ha mi, tanárok tudjuk, hogy munkánk gyümölcse sokszor csak 10–15–20 év múlva köszön vissza, évtizedekkel később találkozunk egy hálás diákkal, vagy akkor kerül tudomásunkra valamelyik volt diákunknak az életben elért sikere, akkor hogyan tudjuk sikerünket bármilyen értékelési rendszerrel is a jelenben mérni?
A korábbi példákról eszembe jutott a saját példám is, amikor hátrányos helyzetű, szakképzős fiatalokat korrepetáltam angolból a kollégiumban, és az egyik fiú szeme boldogan ragyogott, amiért hosszú évek után végre megértette az angolt, és azt mondta: „A tanárnőnél egy óra alatt többet értettem meg angolból, mint eddig az iskolában az elmúlt években összességében.”
Persze szorgalmas, tanulni akaró diákokkal könnyű gördülékeny órát vagy foglalkozást tartani. És itt jutok el a következő ponthoz.
Mi a helyzet azokkal a pedagógusokkal és intézményekkel, akik a lelküket kiteszik egy-egy gyermekért vagy gyerekcsoportért, és mégsem sikerül eredményt elérni vagy megmenteni őket a lemorzsolódástól? Etikus-e azt gondolni, hogy a tanár teljesítménye és a diák érdemjegyei között összefüggés van? Ha igen, akkor a tanár megmaradhat-e objektív szakembernek, aki azt közvetíti, hogy a diák önmagának tanul, és lesz-e a pedagógusnak bátorsága jogosan rossz érdemjegyet adni, ha tudja, hogy őt ez alapján értékelik majd?
A következő pontban pedig azt fejteném ki, hogy egy tanár hatékonysága nagyban függ a körülményektől. Mi mindenből tevődik össze munkájának sikere? Az intézményi közegből – támogató-e az intézmény, a pedagógus tud-e azonosulni az intézmény értékrendjével? –, a diákságból, a vezetőségből, a kollégákból, a tapasztalataiból, a felkészültségéből, illetve a problémáiból, az élethelyzetéből.
Etikus-e például rossz értékelést adni egy olyan tanárnak, aki éppen a haldokló házastársát ápolja, vagy akaratán kívül minden szabadidejét kénytelen lakásfelújításra áldozni egy váratlan lakástűz miatt, netán épp egy súlyosabb egészségügyi problémával küzd? És etikus-e egy értékelés keretében rásütni egy kezdő tanárra már az első évben, hogy „ő ilyen és olyan”, miközben ő a következő években, a saját tanulságait levonva teljesen máshogy szeretne tanítani, mint eddig?
Saját személyes példámból kiindulva kezdő tanárként abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy a tanáriban a magyaros munkaközösség-vezetőnk mellett foglaltam helyet, akitől rengeteg színvonalas tananyagot, feladatlapot, tankönyvet, ötletet kaptam. Kezdettől fogva abszolút partnerként, kollégaként kezelt.
Fő elve volt, hogy a munkaközösség-vezető fő feladata, hogy kiálljon a szakos kollégák jogaiért és a jólétükért feleljen. Az óralátogatás során nagyon megerősítette az önbizalmamat, azt mondta, tízből jó, ha két ilyen kezdő tanárt lát magyarból, mint amilyen én vagyok. Olyan stabil alapokat adott, hogy ma is sokszor nyúlok vissza hozzá, ha nehézség vagy bizonytalanság ér.
Joggal merül fel bennem a kérdés az értékelés kapcsán: mi lett volna, ha nem vagyok ilyen szerencsés, és már az első évben elveszik a kedvem, mint több szaktársamnak? Jogosan kap-e alacsony értékelést az a tanár, akinek nem adatott meg a partneri, etikus, támogató szakmai közeg, így jóval kevesebb lehetősége volt nyugodt és színvonalas körülmények között beilleszkedni a szakmába?
Ebből következik a következő pont, miszerint a tanítás vitathatatlanul és megkérdőjelezhetetlenül csapatmunka, amelynek középpontjában a gyerek áll.
A szavalóversenyen szép eredményt elért gyerek esetében a testneveléstanárnak, a rajztanárnak, az összes szaktanárnak és az osztályfőnöknek is éppen olyan fontos szerepe van, mint a magyartanárnak, hiszen mindannyian ugyanazzal a gyerekkel foglalkoznak. Az iskolákban elért sikereket ugyanúgy köszönhetjük a kollégiumban zajló fejlesztő és pedagógiai munkának, mint ahogyan az iskolában zajló munkának is.
De nem egyszer jogosan merül fel az is, hogy milyen sokat számít a családi háttér, hiszen a szülők rengeteg munkát és időt tölthetnek a gyerekekkel tanulással, házi feladat készítésével, vagy éppen finanszírozzák a magánórákat, edzéseket.
Összességében véve nyitva hagyom a kérdést az olvasó számára: lehet-e mérni egy pedagógus sikerességét, hatékonyságát, és ha igen, akkor mégis hogyan?
From breaking news to thought-provoking opinion pieces, our newsletter keeps you informed.
