Lannert Judit sajátos nevelési igényű gyermekek oktatásával kapcsolatos tízpontos javaslatcsomagja kapcsán rengeteg gondolat fogalmazódott meg bennem. Nem oktatáskutatóként, nem szakemberként, hanem egy sajátos nevelési igényű gyermeket nevelő édesanyaként szeretném megosztani a gondolataimat, aki az elmúlt években a saját bőrén tapasztalta meg, milyen nehéz megtalálni a megfelelő oktatási környezetet egy gyermek számára.
Rengeteg megkeresést kapok szülőktől. Kétségbeesett édesanyáktól és édesapáktól, akik azt kérdezik, hová vigyék a gyermeküket szerintem, mi hova járunk? Melyik iskola fogadná be? Hol kapna megfelelő fejlesztést? Hol értenék meg végre? Hová lehet átíratni egy gyermeket, aki a jelenlegi intézményében nem találja a helyét, nem érzi jól magát, vagy folyamatos kudarcokat él át? És tudjátok, mi ebben számomra a legnehezebb? Hogy annyira szeretnék segíteni, de egyszerűen nem tudok valójában.
Mert hová irányítsam ezeket a családokat? Ha valakinek van rá anyagi lehetősége, megpróbálhat magánintézményt keresni. Csakhogy ezek közül is sok tele van, ráadásul rengeteg család számára megfizethetetlenek. Ha pedig nincs erre pénze, marad az állami intézményrendszer, ahol szintén komoly nehézséget jelenthet a férőhelyek, a megfelelő szakemberek és a szükséges fejlesztések elérhetősége.
És közben folyamatosan az integráció fontosságáról beszélünk. Én pedig újra és újra felteszem magamban a kérdést, hogyan akarunk valódi integrációt megvalósítani, ha nem teremtjük meg hozzá a feltételeket? Attól, hogy egy sajátos nevelési igényű gyermeket beültetünk egy nagy létszámú osztályba, még nem biztosítottuk számára a valódi befogadást.
És ha már az integrációról beszélünk, szerintem nem szabad kizárólag a sajátos nevelési igényű gyermekekre szűkíteni a kérdést. Hiszen ott vannak a BTMN-es, vagyis beilleszkedési, tanulási, magatartási nehézséggel küzdő gyermekek is, akik ugyan nem tartoznak az SNI kategóriába, de szintén különleges bánásmódot, odafigyelést és sok esetben célzott fejlesztést igényelnek. Ráadásul maga az SNI kategória is rendkívül sokszínű. Ide tartozhatnak hallássérült, látássérült, mozgáskorlátozott, autizmus spektrumzavarral élő, értelmi fogyatékossággal élő, beszédfogyatékos, illetve súlyos tanulási vagy figyelemszabályozási zavarral küzdő gyermekek is. Ezek egészen eltérő szükségleteket jelentenek, ezért az oktatásuk és fejlesztésük sem kezelhető egységesen.
És akkor tegyük fel a kérdést, egy nagy létszámú osztályban, ahol egyszerre több sajátos nevelési igényű és BTMN-es gyermek is tanulhat, hogyan tud egyetlen pedagógus minden gyermek számára megfelelő figyelmet és támogatást biztosítani? Bár az SNI-s gyermekeket a jogszabály a létszámszámításnál kettő vagy három főként veszi figyelembe, a BTMN-es gyermekek esetében nincs ilyen súlyozás. Ettől azonban az ő támogatási szükségleteik nem lesznek kisebbek.
Hol vannak azok a plusz szakemberek, akik segítik a pedagógusok munkáját? Hol vannak a gyógypedagógusok, a pedagógiai és gyógypedagógiai asszisztensek, a megfelelő fejlesztések, az egyéni szükségletekhez igazodó támogatás? Mert nem várhatjuk el egy pedagógustól, hogy egy nagy létszámú osztályban, megfelelő szakmai segítség nélkül minden gyermek eltérő szükségletére egyformán tudjon reagálni. És nem várhatjuk el a gyermekektől sem, hogy mindenáron alkalmazkodjanak egy olyan környezethez, amely nem képes figyelembe venni az egyéni szükségleteiket. Az integráció nem pusztán azt jelenti, hogy különböző szükségletű gyermekek egy osztályteremben ülnek. Hanem azt, hogy minden gyermek valóban hozzáfér a fejlődéséhez szükséges támogatáshoz.
És itt jön a másik kérdés, miért tekintünk sokszor automatikusan rosszként a szegregált oktatásra? Természetesen a szegregáció lehet kirekesztő, és egyáltalán nem mindegy, hogy egy gyermek milyen okból, milyen körülmények között kerül külön intézménybe. De vajon egy kisebb létszámú, megfelelő szakemberekkel működő, speciális módszereket alkalmazó gyógypedagógiai intézmény miért ne lehetne egy gyermek számára a legmegfelelőbb hely? Hiszen jelenleg is léteznek olyan speciális intézmények, ahol sajátos nevelési igényű, köztük értelmi vagy halmozott fogyatékossággal élő gyermekek oktatása és fejlesztése zajlik. És azt gondolom, hogy ezeknek az intézményeknek óriási szerepük van.
Van olyan gyermek, aki megfelelő támogatással kiválóan fejlődik a többségi oktatásban. És van olyan, akinek speciális környezetre, kisebb létszámra, intenzívebb fejlesztésre és sokkal több egyéni figyelemre van szüksége. Én nem az integráció ellen vagyok. Hanem a mindenáron történő integráció ellen.
A saját kisfiam története is megtanított arra, hogy mekkora különbség van aközött, amikor egy gyermeknek egyszerűen helyet biztosítanak egy iskolában, és aközött, amikor valóban megértik, elfogadják és segítik őt. Ma egy 6 fős osztályba jár, ahol biztonságban érzi magát, szeretik, és végre örömmel megy iskolába. És számomra édesanyaként ez mindennél többet jelent.
Lannert Judit javaslataival kapcsolatban egyébként azt gondolom, hogy a megfogalmazott célokkal nehéz lenne vitatkozni. Hiszen ki ne szeretné, hogy a sajátos nevelési igényű gyermekek megfelelő fejlesztést kapjanak, kisebb osztálylétszámokban tanulhassanak, és a pedagógusok munkáját megfelelő szakemberek segítsék? De engem sokkal inkább az érdekelne, hogy mindez hogyan fog megvalósulni a gyakorlatban?
Honnan lesznek a hiányzó gyógypedagógusok? Honnan lesz elegendő gyógypedagógiai asszisztens? Miből finanszírozzák a szükséges többletlétszámot? Hogyan biztosítják a fejlesztéseket? És mi történik azokkal a gyermekekkel, akiknek már most sincs megfelelő intézményük? Mert a nyilvánosságra került javaslatokban egyelőre célokat látok, de nem látom mögöttük a konkrét megvalósítás módját, a határidőket és a szükséges forrásokat.
És van még valami, amit fontosnak tartok kimondani. Számomra ebben a kérdésben teljesen mindegy, hogy éppen ki van kormányon, vagy hogy milyen politikai oldal fogalmazza meg ezeket a javaslatokat. Mert én azt gondolom, hogy a sajátos nevelési igényű gyermekek oktatásának valódi, rendszerszintű átalakítása olyan elképesztő mértékű anyagi és humánerőforrást igényelne, amelynek az előteremtése önmagában is óriási kihívás. És ezt nem azért mondom, mert bárkiről azt feltételezném, hogy nem akar változtatni. Hanem azért, mert őszintén nem látom, hogy mindez hogyan és milyen időtávon valósítható meg egyáltalán.
Hiszen nem egyszerűen arról van szó, hogy néhány új intézkedést kell bevezetni. Szakemberek képzéséről, megfelelő bérezéséről, új férőhelyekről, kisebb osztálylétszámokról, fejlesztésekről, megfelelő infrastruktúráról és egy olyan támogató rendszerről beszélünk, amelynek nemcsak a létrehozását, hanem a hosszú távú működtetését is finanszírozni kell. Ráadásul a szakemberhiányt nem lehet egyik napról a másikra megszüntetni. Egy gyógypedagógus képzése évekbe telik, és önmagában a végzettség megszerzése sem garantálja, hogy elegendő szakember marad a pályán.
Célokat megfogalmazni lehet, és kell is. De a megvalósítás egészen más kérdés. És miközben ezekről a hosszú távú elképzelésekről beszélünk, családok vannak, akiknek már holnap reggel megoldásra lenne szükségük. Én pedig leginkább azt szeretném tudni, hogy velük addig mi lesz.
Mindezt nem kritikának vagy politikai állásfoglalásnak szánom. Egyszerűen elgondolkodtatott ez a javaslatcsomag, és sok kérdés merült fel bennem. Szeretek hangosan gondolkodni és közösen diskurálni Veletek olyan kérdésekről, amelyek a gyermekeink életét, jövőjét és lehetőségeit érintik. Különösen akkor, amikor a sajátos nevelési igényű és más, különleges bánásmódot igénylő gyermekekről van szó.
Ti mit gondoltok erről az egészről?
From breaking news to thought-provoking opinion pieces, our newsletter keeps you informed.
