Elhunyt Scherer Péter. Hatvannégy éves volt. Legtöbben a Kapa–Pepe páros egyik felét gyászolják. Különös félmosolyát, magasabb, mégis enyhén érdes hangját, azt az utánozhatatlan jelenlétet, amelyben egyszerre volt benne a magyar ember fáradtsága, humora, életigenlése. Közben rengetegen beszélnek arról az emberről is, akit a nyilvánosság sokszor kevésbé látott. Arról a Scherer Péterről, aki civil szervezetek mellé állt oda, gyerekekkel foglalkozott, érzékenyítő programokban vett részt, és aki úgy tudott segíteni másoknak, hogy abból soha nem csinált látványos szerepet. Az embersége miatt szeretjük, tiszteljük.
Mert Scherer Péterben volt valami ritka jóság. Az a fajta emberi figyelem, amelyet nem lehet megtanulni, és amit nem lehet eljátszani sem. Amikor megérkezett egy civil eseményre vagy egy közösségi programra, percek alatt eltűnt körülötte a „híres ember” érzése. Leült beszélgetni, meghallgatta az embereket. Érdekelte, hogy ki hogyan él, milyen terhet cipel magával, min ment keresztül. Nem kívülről nézte a világot, abban élt mélyérzésű, igazi emberként.
Ez a különös emberség tette annyira fontossá a kapcsolatát Mucsi Zoltánnal is. A Kapa–Pepe párosból több lett legendás filmes kettősnél. A közönség pontosan érezte, hogy a közös jeleneteik mögött valódi barátság áll. Valódi, életre szóló összhang volt, két ember mély bizalma és barátsága, akik félmondatokból, hangsúlyokból, és a közös hallgatásokból is értették egymást.
Egy különös pályáján mindvégig ember maradt. Építőmérnöknek tanult, a színház mégis erősebb szerelmévé vált. Az Arvisura Színházi Társaságban kezdett dolgozni, amely a nyolcvanas–kilencvenes évek alternatív színházi világának egyik fontos műhelye volt. Színészként ösztönösen másképp működött, mint kortársai. Nem volt klasszikus hőstípus, a hibátlan karakterek helyett a valódiság vonzotta.
Később a Bárka Színház meghatározó alakja lett, majd a Krétakörben és számos független produkcióban dolgozott. A színház számára soha nem puszta szakma volt, sokkal inkább találkozás emberekkel, közös gondolkodás, érdemi együttlét. Ez érződött minden szerepén. Akár tragikus, akár groteszk figurát játszott, mindig ott maradt benne valami nagyon személyes emberi rezdülés, amellyel mindannyian tudtunk azonosulni.
A szélesebb közönség elsősorban Jancsó Miklós filmjeiből ismerte meg igazán. A Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten, a Kelj fel komám, ne aludjál, vagy a Last Supper az Arabs Szürkénél mára kultikus filmekké váltak, és ebben Scherer Péter jelenléte meghatározó volt. A Kapa–Pepe páros egyszerre lett groteszk tükre és túlélési humora az országnak. Generációk idézik ma is a jeleneteiket, mert sokszor többet mondtak a magyar valóságról, mint hosszú politikai elemzések.
Filmes és színházi szerepei mellett rendezett, tanított, közösségi projektekben vett részt, és rengeteg fiatal színész számára jelentett példát. Nem azért, mert tökéletesnek akart látszani, hanem azért, mert hiteles volt. A pályájából hiányzott a művi sztárság. Az ember sokszor azt érezte vele kapcsolatban, hogy ugyanazzal az őszinteséggel beszél a színpadon, mint bármely más élethelyzetben. Megmaradt esendőnek, érzékenynek, valódi embernek egy olyan világban, amely sokszor inkább a harsányságot jutalmazza.
From breaking news to thought-provoking opinion pieces, our newsletter keeps you informed.
