Az elmúlt hetekben országos figyelmet kapott a székesfehérvári iskolai agresszió ügye. A történet nyomán elindult a biztonságosiskolak.hu kezdeményezés, amely több száz résztvevővel demonstrációt is szervezett Székesfehérváron a gyermekek és pedagógusok biztonságos iskolai környezetéért.
A kezdeményezésre reagálva Székesfehérvár polgármestere, dr. Cser-Palkovics András közösségi oldalán arról írt, hogy a városnak és az érintett intézményeknek foglalkozniuk kell a felvetett problémákkal, valamint egyeztetéseket kezdeményezett a helyi szakmai szereplőkkel. Bejegyzésében hangsúlyozta, hogy minden gyermeknek joga van a biztonságos oktatási környezethez, és azt írta, hogy a problémát nem szabad lesöpörni az asztalról.
A VanKözöd álláspontja szerint minden gyermeknek joga van a biztonságos, méltó és támogató iskolai környezethez. Ez a jog ugyanúgy megilleti azokat a gyermekeket, akik iskolai bántalmazás áldozatai, akik között SNI-ben, BTMN-ben érintett gyermekek bőven előfordulnak, gondolva itt arra a hétköznapi helyzetre, amikor egy gyermek felvállalja autizmus érintettségét tanulóközösségében, és a verbális bántalmazástól a nagyobb közösségi bullyingen át, esetenként a fizikális erőszakig bezárólag súlyos retorziók érik. Éppen ezért tartjuk aggályosnak a biztonságosiskolak.hu kezdeményezéshez kapcsolódó petíció megfogalmazását.
Miközben a kezdeményezés kommunikációja alapján úgy tűnhet, hogy célja a gyermekek és pedagógusok biztonságának megteremtése a szükséges szakmai, pedagógiai és jogi feltételek biztosításával, a petíció szövege már egy konkrét gyermekcsoportot helyez az iskolai agresszióról szóló vita középpontjába. A dokumentum szövegezése szerint: „A jelenlegi helyzetben azt tapasztaljuk, hogy egy gyermek ismétlődő, bántalmazó vagy a tanulást súlyosan akadályozó magatartása miatt a többi gyermek szorong, a pedagógusok pedig félelemben és tartós nyomás alatt dolgoznak. "A petíció ezt követően a viselkedési és magatartási nehézségekkel küzdő gyermekekről, valamint az ehhez kapcsolódó szakmai státuszokról és támogatási formákról beszél.
Álláspontunk szerint az iskolai agresszió valós probléma, amelyet nem szabad elhallgatni. Ugyanakkor veszélyes iránynak tartjuk, ha a társadalmi vita kiindulópontja egy olyan megközelítés, amely az agresszió kérdését közvetlenül összekapcsolja a BTMN-ben vagy SNI-ben érintett gyermekekkel.
Nem azért, mert ezek között a gyermekek között ne lennének olyanok, akiknek viselkedése komoly kihívást jelenthet egy közösség számára. Hanem azért, mert ugyanilyen viselkedés diagnózistól és státusztól függetlenül bármely gyermeknél megjelenhet. Az agresszió nem diagnózis, és nem diagnózis függvénye.
Meggyőződésünk, hogy az iskolai agresszió mögött elsősorban rendszerszintű problémák állnak: a szakemberhiány, a túlterhelt pedagógusok, a hiányzó fejlesztések, az elégtelen diagnosztikai kapacitások és a gyermekeket támogató rendszerek hiányosságai.
A biztonságos iskola nem valósulhat meg úgy, hogy közben egy másik gyermekcsoport biztonságérzetét, méltóságát vagy tanuláshoz való jogát kérdőjelezzük meg. A biztonságos iskola minden gyermek joga.
Erre a vitára reagált nyílt levelében dr. Fekete Szandra Ágnes gyermek- és ifjúságpszichiáter, aki nap mint nap találkozik azokkal a családokkal, pedagógusokkal és gyermekekkel, akikre a rendszer hiányosságai a legnagyobb terhet róják. Az alábbiakban változtatás nélkül közöljük a polgármesternek címzett válaszlevelét.
Tisztelt Dr. Cser-Palkovics András Polgármester Úr!
Meglepődve olvastam, hogy milyen fontos lett Önnek hirtelen a székesfehérvári gyermekek oktatásának, jogainak, védelmének ügye, mert eddig nem igazán éreztük, hogy ez a téma – bármely aspektusát tekintve – minimálisan is fontos lett volna akár Önnek, akár politikai közösségének.
Székesfehérváron születtem, Székesfehérváron élek, Székesfehérváron tanulnak a köznevelésben a gyermekeim és Székesfehérváron dolgozom gyermek- és ifjúságpszichiáterként az állami rendszerben, ezért úgy éreztem, hogy érdemben hozzá tudok szólni és sajnos hozzá is kell szólnom témához.
Onnan indulnék, hogy valóban nagyon fontos és azt gondolom hosszú évtizedek óta állami szinten elhanyagolt társadalmi problémakör szelencéje lett felnyitva. Az SNI státusz a sajátos nevelési igényű gyermekeket takarja, köztük vannak a teljesség igénye nélkül autizmussal élő, ADHD-s, fenti „besorolást” nem kapott súlyos magatartásszabályozási nehézségekkel küzdő gyermekek, de diszlexiával, diszgráfiával, nem specifikus tanulási zavarral élő, érzékszervi, mozgásszervi és értelmi fogyatékos gyermekek is, akiknek ez a kategória kiemelt figyelmet, speciális bánásmódot és egyénre szabott fejlesztést kellene, hogy jelentsen, nem bélyeget... Továbbá nem minden autista vagy ADHD-s gyermek kap SNI státuszt, tekintve, hogy az az egyéni tanulási szükségletet vagy különleges bánásmódot meghatározó jogi kategória, így nem mindenki igényli azt a Pedagógiai Szakszolgálatnál történő felmérés alapján. A gyakorlati tapasztalat pedig a fentiek mellett azt is mutatja, hogy nem az SNI vagy a BTMN státusz mérvadó egy gyermek közösségi viselkedésével kapcsolatban, hiszen minden különösebb kód vagy státusz nélkül lehet valaki magatartásproblémás, bántalmazó, áldozat, vagy akár a kettő egyben. Nem szerencsés és esetlegesen családok jelentős részére nézve sértő azt kijelenteni, hogy a szülői közösség által most felkapott probléma „a sajátos nevelési igényű tanulóké”.
Igen, a pedagógusok nap, mint nap találkoznak komoly viselkedési, teljesítménybeli vagy szociális nehézségekkel küzdő gyermekekkel. És a pedagógusok évek, évtizedek óta viszik ezt a terhet teljesen egyedül a hátukon. Érdekes módon eddig senkit nem érdekelt, se a döntéshozókat, se a jogalkotót, se a város vezetését. Ma már egy huszon-harmincfős osztályban minimum 4-5 „papíros”, vagy alsó tagozatban „papírt” kapó gyermek van. Amikor osztály indításnál a Székesfehérvári Tankerületi Központ az iskola által javasolt és kért három osztályfőnöki bér helyett csak kettőt szavaz meg, mert költséghatékonyabb, így a 60 iskolába jelentkező gyermek 2x30 fős osztályban kezd, nem 3x20 fősben, az nem érdekel senkit. Amikor kislétszámú megyei iskoláról beszélünk, ahol nincs elég tanulói létszám ahhoz, hogy pedagógiai asszisztensi státuszt kapjon az iskola – és akkor még nem arról beszéltünk, hogy hol találnak szakembert, aki ezt be is tölti, csak arról, hogy egyáltalán pályáztathassanak –, az nem érdekel senkit. Amikor felmondanak az autizmus specifikus gyógypedagógus oktatók az ELTE-n, mert nem értenek egyet az egyetem által kijelölt iránnyal és ki tudja, hogy ez után milyen oktatók, milyen minőségben képződött szakembereket engednek majd a gyerekeink közé, az nem érdekel senkit. Amikor a gyermekpszichiátrián folyamatosan jelzünk egy gyerekkel kapcsolatban, hogy érzelmileg vagy fizikálisan elhanyagoló közegben él és/vagy folyamatos testi, lelki, akár szexuális abúzus elszenvedője, akkor áll a Családsegítő Szolgálat, a Rendőrség – a Gyámhivatalt azért nem sorolom fel, mert azok még annyit se csinálnak, mint az előző kettő – és nem történik semmi érdemi. Ez sem érdekel senkit. Amikor tudjuk, hogy a családban van a probléma, akkor ha kisebbségi, kevésbé iskolázott és nincs befolyásosabb rokonság, rászáll a rendszer, a végletekig vegzálja, de ha fehér bőrű, tanult vagy jobb anyagi helyzetben él, akkor mindenki hátralép kettőt, hogy nincs itt semmi látnivaló, azok a gyerekek nem kaphatnak hatósági segítséget, de hát ez sem érdekel senkit. Amikor meghívjuk – okkal – a Gyámhivatalt egy esetmegbeszélőre vagy esetkonferenciára a gyermekpszichiátriára, de válaszra sem méltatva távol maradnak, az sem érdekel senkit. Amikor az egyik környező városi rendőrség leírja, hogy egy kis pofon belefér a nevelésbe, ezért lezárják az ügyet, az sem érdekel senkit. Amikor a szexuális abúzust elszenvedő gondozottunknál rendszerszinten leírják az igazságügyi szakértők, hogy élményszerű az elmesélés, de másik ember is sugallhatta neki és ezért lezárják az eljárást, nem történik semmi, visszakerül a gyerek a bántalmazói közegbe vagy ismételten láthatást kap az abuzáló személy, az sem érdekel senkit. Amikor pedagógusok kamerázzák a dührohamozó gyereket vagy kameráztatják egy osztálytárssal, esetleg lépcsőn lelökik, szekrénynek lökik, bevizel, beszékel, mert nem engedik ki a mosdóba, a közösségük előtt megalázzák, napi szinten, rendszerszinten, az sem érdekel senkit. Ha egy gyerek autista és nincs elég asszertív szülője, akkor simán megsértve a jogait, kirakják az oktatásból, gyakran kontakt órákat sem biztosítanak különböző indokokkal, fejlesztésről már ne is beszéljünk, a szülő felmondani kényszerül a munkahelyét, bizonytalanná válhat a család megélhetése, de ez sem érdekel senkit, hiszen eltűnt a probléma a rendszerből. Amikor jelzünk az iskolai jogsértések miatt, akkor a fenntartóval lelevelezik, hogy jajj hát ők mindent is(!) biztosítottak a gyermeknek, a fenntartó meg ezt érdemi hivatkozásként következetesen elfogadja. Nincs az érintett családoknak, gyerekeknek érdemi jogsegély, nincs felelősségre vonás, pedagógust nem lehet kirúgni, legyen bármilyen, mert nincs másik. Belefér, hogy a tesi tanár szexuálisan túlfűtött megjegyzéseket tegyen serdülő lányokra – több iskolában is, több tesitanár –, belefér, hogy a korábban „nem tűnt autistának” gyereket, aki addig semmilyen előírt fejlesztést nem kapott meg, egyéni munkarendbe tegyen ki az iskola, amikor megérkezett a problémás viselkedése, belefér, hogy jó intellektusú, de nem integrálható gyereket ne vegyen fel a szegregált oktatás, maradjon csak otthon az anyukával egyedül, majd kap kontaktórát, mert hát „túl okos”, belefér, hogy város szinten hurcoljunk meg egy problémás gyereket kikiáltva magának az ördögnek, mert az érdemi humán erőforrás hiánnyal küzdő és mindennemű szociális hálót megszüntető rendszer nem bír mit kezdeni vele.
Az Alba Bástya mondhatja, hogy náluk 5 alkalom a terápia gyereknek, szülőnek és a családterápiás alkalmak száma is hasonlóan limitált, hiszen különben nem tudnának dolgozni, de az az 5 alkalom pontosan tudjuk, hogy általában semmire nem elég, csak becsukhattunk egy újabb aktát, megveregethettük a vállunkat, aztán utánunk a vízözön. Miközben elvárjuk, hogy amúgy minden magatartászavaros vagy szorongó gyereket lásson el a kórház ingyen, bérmentve, azonnal és tartósan. Tekintve, hogy mi vagyunk a MEGYÉBEN az egyetlen államilag támogatott, ingyenesen hozzáférhető, több pszichológust is foglalkoztató, pszichoterápiát nyújtó intézmény, aminél a gyermek állapota és a terápiás prognózis szabja meg a terápia időhatárát, nincs 3-5-8 alkalomban limitálva. De az, hogy ezt az ellátási formát fenntarthassuk, az sem érdekel senkit, még a saját kórházi vezetőségünket sem, mert a pszichiátriai ellátás üvegplafonját senki, sehol nem tudja áttörni.
Az sem érdekel senkit, hogy pl. helyi kiskirályok életszerűtlen és rigid döntései lassítják és felesleges körökkel látják el a diagnosztikai munkát. Amikor a Pedagógiai Szakszolgálat hozzám küldi az igen gyenge képességű gyermeket, de áprilistól júniusig nem küld összefoglalót sem a szülőnek, sem nekem, hogy legyen miből dolgozni, diagnosztizálni, vagy amikor az iskola NOVEMBERBEN! megkéri a státuszváltást egy gyermeknek, mert sajnos olyan gyenge a képessége, ami gyógypedagógiai intézményben való további tanulást igényelne, akkor ezt letudja annyival a Szakértői, hogy „nincs olyan diagnózisa, ami a státuszváltást indokolná”, de megtehetik azt, hogy nem hívják be a gyereket, nem vizsgálják újra, nem csinálnak semmit és majd most kezdődik el valami, amikor júniusban újra látta a gyerekpszichiáter. Vagy amikor a helyi vezetőnek az a szilárd meggyőződése, hogy nem lehet beleírni a gyermek IQ értékét egy róla szóló szakértői véleménybe, mert az diszkriminációnak ad alapot, de amikor mi a diagnózishoz kikérnénk, felénk is megtagadásra kerül, mert elégedjünk meg azzal, hogy „alacsony intellektuális képességek” – köszi, de mennyire alacsony? És akkor a szülő menjen be külön engedélyt aláírogatni, mert arra képtelen a társintézmény, hogy ezt gördülékenyen megoldjuk egymás között. Az sem érdekel senkit, amikor a különleges személyes adatnak minősülő gyermekpszichiátriai véleményt bekérik az óvodák, iskolák a szülőtől, mert azt nekik látni kell és hiába tájékoztatom a szülőt arról, hogy jogszabályilag ez nem helytálló és nem kell megmutatniuk a szenzitív családi adatokat is tartalmazó dokumentációt, akkor kizsarolják belőlük. Köztudott, hogy a Szakszolgálat által előírt fejlesztéseket a rendszer humánerőforrás hiánya miatt nem biztosítják, de ez sem érdekel senkit, konszenzus alapon elfogadjuk, mert a három helyett annak az 1-nek is örülünk. Mondjuk nem véletlenül mondja a jogszabály autizmus esetén a heti 3-5 specifikus fejlesztő órát, de hát kit érdekel, ha gond lesz, majd élünk valamelyik fent felsorolt módszerrel, hogy eltűntessük a problémát.
A csodálatos NAT-ban, nincs normális tanulástechnika oktatás, nincs egészségügyi alapismeretek, nincs project alapú tanulás, még a tankönyvek terén sem hagytak mozgásteret a pedagógusoknak. A szülők-pedagógusok összekacsintva vesznek értelmesebb tankönyveket, amit nem lehet leadni rendelésre, mert ejnye-bejnye jönne a KLIK-től. A pedagógus veszi a kábelt vagy bármilyen más „azonnal kellő” eszközt, mert mire átmenne az heti krétaadag melletti engedélyezés a vízfejen, már eltelt a technika óra, amire kéne. Mondjuk ez az OKFŐ-vel is hasonlóan működik, amikor azért nem használhatja a pszichológus a felajánlott céges laptopot, mert „adomány”-ként lett feltünteve, nem „ajándék”-ként. Kedves Polgármester Úr, ezt a rendszert Önök építették, Önök tették ilyenné és most úgy tesz, mint aki Csipkerózsika álmából ébredve rácsodálkozik, hogy jó ég, milyen nehézségekkel küzd az oktatás és ez milyen fontos, hogy az ember odaálljon mellé. Akkor senki nem állt az oktatás, a pedagógusok, a gyerekek, a diagnosztikát végző intézmények mellé, amikor a rendszerszintű elbutítás, a pedagógusok és az oktatás kivéreztetése volt a cél, hogy minél több gondolkodni képtelen droid jusson az akkumulátorgyárak gyártósorára, növelve a kiváltságosok körének vagyonát. Az elmúlt 10-20 évben miért nem érezte fontosnak, hogy ezekkel a gyerekekkel, családokkal foglalkozzon valaki? Nem újkeletű problémáról beszélgetünk. Naponta küldhetnék Önnek összefoglalót az aznapi beteganyagtól hallott nehézségekről, visszaélésekről, jogsértésekről.
Szuper, hogy megkérdezte az Alba Bástyát, hogyan lehetne segíteni, de ez a problémakör nem egyetlen gyermekkel és nem most ugrott elő a bokorból. Kérdem én, hogy ez miért nem lehetett eddig fontos sem városi, sem országos politikai szinten? Hogy tovább képezzük a pedagógusokat, hogy eszközöket adjunk nekik, mind pedagógiai mind fizikális szinten (pl. fidget eszközök, nagyobb mozgástér és eszközpark kreatív, élmény és project alapú oktatási metodika kidolgozásához és alkalmazásához)? Hogy élhető és a mai generációra optimalizált, a pedagógusok kreatív szabadságát meghagyó alaptanterv szerint szerveződhessen az oktatás? Hogy a drága specifikus továbbképzéseket ne saját fizetésükből kelljen kigazdálkodnia a pedagógusnak – ha már a képzésükben a speciális igényű gyermekek marginálisan jelennek meg –, hanem állami vagy akár önkormányzati feladatvállalásként évi 2 továbbképzésük finanszírozott és többlet szabadsággal támogatott legyen? Én biztos vagyok benne, hogy csodálatos programok indultak el a múltban a tankerülettel, a gyermekjóléti és gyermekvédelmi intézményekkel, csak mi nem éreztük a hatását. Havi 100 bejelentkező gyermek van a gyermekpszichiátrián, aminek jelentős része magatartásprobléma, tanulási nehézség vagy szorongás. Ezt a betegbeáramlást sem Szakszolgálati, sem egészségügyi szinten nem lehet bírni. De érdekes módon a városi (a megye nagy részét lefedő) gyermekpszichiátriai ellátás pont marginális és senki nem kérdezi meg, hogy mi hogyan látnánk az érdemi megsegítést, hogyan lehetne hatékonyabb a társszervekkel való együttműködés, hogyan lehetne szélesebb körben szülőket és pedagógusokat edukálni, milyen helyi programokat kellene indítani. És mielőtt valaki azt mondja, hogy bort iszom és vizet prédikálok, mi alulról szervezve elismert városi gyógypedagógussal már tartottunk edukációs online oktatást ingyen és bérmentve a megye pedagógusainak, két héten belül tartunk egy iskolai osztálynak tanulástechnikát, bullying prevenciót, csapatépítőt is magába foglaló pályaorientációs délelőttöt, szervezünk ingyenes szociális-kommunikációs csoportot serdülőknek, művészetterápiát és ingyenes nyári táborokat a betegeinknek. Ezeket mind nem támogatta az önkormányzat és a kórház is csak egy részét, a programok megvalósulását saját szabadidőnk terhére, önköltségen is csináljuk.
Polgármester Úr, ha valódi segítséget szeretne nyújtani a székesfehérvári családoknak és gyermekeknek, jöjjön el hozzám, üljön be egy napra a szobámba, fogadja velem a hozzám érkező családokat és beszéljük meg közben, hogyan lehetne bővíteni az ellátást, hogyan lehetne nappali kórházzal, több szakemberrel neurodiverz diagnosztikai központot létrehozni, hogyan lehetne a tartós pszichiátriai nehézségekkel küzdőknek rehabilitációs ellátást indítani, vagy szervezzük egy nyilvános kerekasztalt, ahol nem zárt, haveri ajtók mögött döntünk látszat intézkedésekről, hanem transzparens vállalások történnek a helyi lakosság életét és jövőjét nagyban befolyásoló fenti kérdéskörökben.
Tisztelettel
dr. Fekete Szandra Ágnes
From breaking news to thought-provoking opinion pieces, our newsletter keeps you informed.
